West Balkán Színház - Forte Társulat - Így jár az, aki a távoli ismeretlen hangtól megijed

A Nyugatival szemben, a Skála Metro épületében, a West Balkán Caféban találkozunk és lifttel megyünk a harmadik emeletre, ahol az előadás lesz. Nagy, lelakott helyiség, láthatóan átalakítás, felújítás elött. Találgatjuk mi lehetett itt hajdan, majd egy bennfentesnek tűnő benyögi: a cipőosztály... Elképzelhető... Most a terem egy része ideiglenes paraván-fallal van leválasztva: nem számítanak annyi érdeklődőre, mint a koncerteken. A színpad a padlóra rakott balettszőnyegekből áll, akkora, mint a nézőtér, mely dobogórendszerrel emelkedik. Mikor belépünk, a színpad közepén nagy fehér téglalap fogad. Ez még csak nyilvános főpróba, sajtósok, fotósok, barátok, rokonok, ismerősök köszöntik egymást, látásból legalább mindenki tudja a másikról kicsoda. A halk zsivaj a fény fogytával lassan elenyészik.

Középen magas fiatalember széles gesztusokkal, ízesen mesél egy fabulát - az egész előadás La Fontaine és Aesopus műveihez hasonlóan állatmesék sorozata a második-harmadik századi Indiából. A történet humoros, de lassan megkeseredik a kacaja annak, aki nem hajlik a kárörömre, és tragikusan végződik - mint szinte mindegyik mese ma este -, a végén külön kiemelve a tanulságot, mely néha az egészet visszájára fordítja. A mesélőt a csatlakozó táncosok mozdulatokkal, gesztusokkal kísérik és ellenpontozzák. A mozdulatok sokszor karikatúrák, groteszkek, sokszor játékosan könnyedek vagy koncentráltan megszenvedettek: tragikomikusak. A mesélők cserélődnek a szerepekkel együtt és a prózai, prózai-táncos jeleneteket tisztán mozgásban elmesélt történetek váltják, melyekhez az akusztikai hátteret a játéktér jobb oldalán elhelyezett zenekar: Dresch Mihály és együttese szolgáltatja. A muzsika nem csak kíséret, hanem egyenrangú társa a produkciónak, ami előnyére válik. A saxofon egyszer beviszi Drescht a játéktérbe, így a mozdulatok és a színpadkép aktív résztvevője lesz. A fehér téglalap is hamar játszani kezd: könyvként kinyílik, lapozódik, eldől, helyet változtat, mintegy belőle lépnek ki a szereplők, miközben hátterükül is szolgál. Kilenc ember ágál és mozog a színpadon akrobatikus ügyességgel és nem tűnik fel, hogy közülük csak kettő hivatásos táncos, a többi prózai színész. Ez szembe megy a magyar gyakorlattal és szívet melengetően meglepő. Az előadás lezárása komor, a végső tanulság nincs kimondva, de mivel a tapssal megszűnik a varázs és visszatérünk saját jelenünkbe, ezért óhatatlanul az életünkre szomorít. (Azóta többször eszembejutott Ascher Jófiúk képeskönyve rendezésére, bennem hasonló reakciókat váltott ki.)

A színházat hamarosan átépítés miatt rövid időre bezárják, hogy januárban megújulva nyithasson újra, mikor valószínűleg ez az előadás is szerepelni fog repertoárjukon.

Akit érdekel a zenés fotóbeszámoló, az kattintson ide.