"Augusztus elején tizenkilencedik alkalommal rendezik meg Dél-Baranyában az Ördögkatlan Fesztivált. Kiss Mónika – aki Bérczes László mellett az összművészeti esemény alapítója és főszervezője – az emberi találkozások és a közös jelenlét kortárs relevanciájáról és az intermediális művészeti formák lehetőségeiről mesélt nekünk. SZABÓ RÉKA DOROTTYA INTERJÚJA.
Revizor: Az Ördögkatlan úgy definiálja magát, mint a „szabad emberi közösség ünnepe”. Azt írjátok, a fesztivál idején egy olyan Magyarország születik, ami ideális esetben a hétköznapok Magyarországa is lehetne. 2026 sokak szerint a rendszerváltás éve (én inkább a reményszikrák fellángolásának idejeként élem meg) – ennek tükrében hogyan változik a fesztivál által képviselt elvek (szabadság, emberség, elfogadás) jelentősége?
Kiss Mónika: Az Ördögkatlan alapértékei – a szabadság, az emberség, az elfogadás, a kíváncsiság – nem azért fontosak, mert egy adott történelmi pillanat ezt különösen indokolja, hanem mert ezek azok az emberi minőségek, amelyekre minden közösség épülhet. Amikor azt mondjuk, hogy a fesztivál idején megszületik egy olyan Magyarország, amelyet a hétköznapokban is szívesen látnánk, nem valamiféle utópiára gondolunk. Inkább arra az egyszerű tapasztalatra, hogy nagyon különböző emberek is tudnak figyelni egymásra, kérdezni, válaszolni, kíváncsinak lenni, alkotni, nevetni, együtt lenni. Ha az idei év valóban a remény erősödésének időszaka lesz, akkor a Katlan feladata ugyanaz marad: őrizni és megmutatni, hogy léteznek működő közösségek, és hogy a bizalom nem naivitás, hanem társadalmi erő. Én nem szeretem azt mondani, hogy a Katlan menekülés a valóság elől. Inkább emlékeztető arra, hogy tudunk így is élni. Hogy lehet vitatkozni úgy, hogy közben tiszteljük egymást, lehet együtt énekelni, sírni, nevetni úgy, hogy nem azt nézzük, ki honnan jött, kire szavazott, miben hisz. Ha ezt öt napig meg tudjuk csinálni többezer emberrel, akkor talán a maradék háromszázhatvan napba is át lehet ebből menteni valamit.
R: Tizenkilenc éve szervezitek a fesztivált, ez idő alatt a világban – ahogyan Magyarországon is – rengeteg dolog változott. Mi a helyzet a közösségi eseményekre irányuló igényekkel? Hogyan befolyásolja ezt az egyre táguló digitális élettér?..."
"Tommy Katona, azaz ifj. Katona Tamás nyolc évesen kezdett gitározni tanulni, sokan jogosan csodagyerekként tekintettek rá. A harmincas éveiben járó muzsikus jelenleg Texasban él, de néhány nap múlva hazalátogat, hogy Budapesten a Gary Moore Emlékesten lépjen fel.
Már több mint tíz éve Texasban élsz, zenélsz. Mennyire találtad meg a számításodat? Szerencsére megtaláltam, amire igazából eleinte nem is számítottam. Annak idején csak remélni tudtam, hogy valamit tudok majd kezdeni azzal, amit elkezdtem. Rengeteg türelem, kitartás és támogatás kellett, meg persze a gyakorlás és a tapasztalatok. Én nagyon hittem ebben, mázlista vagyok, hogy jól alakultak a dolgaim. Az, hogy mellettem van a feleségem, aki magyar és magyarul is szeret, a legtöbbet segít nekem lelkileg. Enélkül nem működne.
Meg tudsz élni csak a zenélésből? Hála istennek, igen. Sok év kellett hozzá, hogy ez önállóan sikerüljön, de szerencsés helyzetben vagyok, mert a zenekarom is folyamatosan fejlődik, megyünk előre, rengeteg koncertem van. Emellett a gitároktatásom is sokat tökéletesedett az elmúlt évek során. Rengeteget tanultam és tanulok ebből, nagyon sokat fejleszt emberileg és persze zeneileg is.
Korábban a Hamiltone gitárcég reklámembere voltál. Létezik még ez a kapcsolat? Igen, jóban vagyunk, bár mostanság más hangszereken játszom legtöbbször, persze időnként előveszem a Hamiltone gitárt.
Jelenlegi zenekarod a Texas Flood. Csak példaképed, Stevie Ray Vaughan számait játsszátok? Nem, most már sokkal több rétegű a banda. Évekig játszottuk ugyanazokat a számokat, nem keveset, rengeteg munka van benne. Ezeket bármikor elővehetjük, ha arról van szó, viszont rengeteg új anyagon dolgoztunk, meg dolgozunk a mai napig. Kell a változatosság, így frissebben tudunk zenélni és mindig 100%-on tudunk teljesíteni. Sok más blues feldolgozást is játszunk, illetve jó néhány saját szerzemény is született az elmúlt években. Sokféle zenét hallgatok és táplálkozom belőle folyamatosan.
Mennyire keresett a zenekar? Csak Texasban vannak fellépéseitek? Nagyon sokat zenélünk, átlag évi százhatvan vagy több koncert van. Sokfele hívnak, főleg Texasban, de már évek óta utazunk a környező államokba, illetve a keleti-partra is. Tavaly első alkalommal meginvitáltak Mexikóba egy pihenő központba. Csodálatos élmény volt! A hosszú távú tervem és álmom is egyben, hogy elhozzam a bandát Európába. Ezen még dolgozunk, de jók a reményeink, hogy sikerülhet.
A napokban hazalátogatsz, hogy a Gary Moore Emlékesten lépj fel. Mit jelent számodra Gary zenéje? Nagyon hasonló érzést kelt bennem, mint Stevie zenéje. Imádom! Tele van érzelemmel, szívvel, fájdalommal, emellett nagyon virtuóz. Rengeteget hallgatom, mert sokoldalú, nagyon inspiráló és újabbnál újabb dolgokat tanulok meg emiatt, ettől pedig fejlődök folyamatosan, ami nekem rendkívül fontos. Nagyon várom már a koncertet, nagyon megtisztelő számomra, hogy ott lehetek ezen, és egy újabb oldalammal állhatok elő az otthoni közönségnek.
Itthon léted alatt saját fellépésed nem is lesz. Szándékosan alakítottad ezt így? Így alakult most, nem is lenne rá idő. Csak a Gary Moore Emlékest miatt megyek haza néhány napra, aztán utazom vissza másnap reggel, mert a hétvégén már koncertek vannak. Majd megyek hosszabb időre is, akkor biztosan fogunk szervezni egy önálló fellépést.
"Március 16-ától a Belvárosi Színházban látható az Orlai Produkció Dühöngő ifjúság című előadása. John Osborne klasszikussá lett drámájának fiataljai új elvárásokkal, új frusztrációkkal és új hangon szóltak hozzá a világhoz. A társadalmi elvárásoknak megfelelni képtelen főhőst, Jimmy Porter jazztrombitást Szabó Kimmel Tamás alakítja, a feleségét, Alisont, Kovács Patrícia formálja meg. A további szerepeket Járó Zsuzsa, Ötvös András és Papp János játssza. A próbaidőszakban Kovács Patrícát kérdeztük.
– A Dühöngő ifjúság plakátján a szereplők vasalókat tartó kezeit látjuk, amely vasalókkal egymás kezét vasalják. Mit szimbolizál a kép?
– A darabban – csakúgy, mint az életben – nem fogadjuk el egymást olyannak, amilyenek valójában vagyunk, hanem megpróbáljuk kivasalni a másikat, hogy olyan legyen, amilyennek látni szeretnék. Egymást nyomasztjuk a vasalóval, ki akarjuk simítani a gyűrődéseket, el akarjuk fedni a csúnyaságokat, a rosszaságokat. Mindenki nagyon önző módon létezik, folyamatosan nyúzzuk egymást verbálisan.
– A jazztrombitás feleségét játszod. Milyen a karaktered?
– Olyan nő, aki alig szólal meg, akkor sem nyitja ki a száját, amikor családi cirkuszok vannak. Inkább belefordul például a vasalásba, és megpróbálja túlélni egyik napot a másik után. A férje folyamatosan megalázza, ő csak nyel, nincsenek sem szavai, sem tettei arra, hogy kiálljon magáért. Éveken keresztül hagyja, hogy verbálisan elnyomják. Ez egy furcsa családon belüli erőszak. A férfi azt érzi, hogy semmilyen érzelmet nem tud kicsikarni a feleségéből, mert bármit tesz vele, jégcsap marad, és csak vasal, vasal, vasal. Más-más viselkedést várnak el egymástól, és folyamatosan félreértik egymást. Azt hiszem, ez ma nagyon aktuális, sok párkapcsolatban élnek így.
– De egyszer csak robban a feszültség, gondolom.
– A jazztrombitás, akit Szabó Kimmel Tamás játszik, nagyon ellentmondásos, de vonzó férfikarakter, egyszerre lehet gyűlölni és szeretni. Teljes mértékben tönkreteszi a feleségét és a barátait. Saját magával van baja, de a környezetén veri le, mindenkit bokszzsáknak használ. Aztán a bejáratott életükben egyszer csak megjelenik egy idegen, a feleség gyerekkori barátnője, aki kinyitja a nő szemét, és onnantól kezdve, mint a biliárdasztalon a gellert kapott golyók, más irányba haladnak a dolgok.
– Jó hangulatban zajlanak a próbák?
– Egy ilyen darabot nem könnyű próbálni, mert nagy érzelmeket kell mutatni, van sírás és nevetés is, de egységben, szépen, igazán jól próbálunk. Egyfélét gondolunk a színházról, és az ízlésünk is hasonló. Külön szépsége a darabnak, hogy közös albérletben élünk a szerepbeli férjem barátjával (Ötvös András játssza), és sok férfibeszélgetés zajlik közöttük. Nagyon érdekes férfibarátság ez.
– Az egyféle színházi gondolkodás nem meglepő, hiszen Szabó Kimmel Tamás kivételével mindannyian Máté Gábor tanítványai voltatok. Mi jellemzi a mátésokat?
– Elsősorban az, hogy nagyon jól tudunk közösségben létezni. Látom az osztálytársaimon, hogy bármilyen színházba kerülnek, jó közösségi emberek lesznek. Másodsorban az, hogy kegyetlenül éles humorral nézzük saját magunkat és a világot. Máté Gábor mindenféle hisztériát, egót, színészi allűrt csírájában kiirtott belőlünk. Azt tanultuk tőle, hogy nem számít, ki a főszereplő, kinek van több mondata, ki nagyon, ki kevésbé ismert színész; egységben dolgoztunk. Másoknál inkább azt tapasztalom, hogy külön-külön, ez egójukkal mutatnak erőt, mi mátésok pedig együtt vagyunk nagy erő. Máté olyan, ,,nagy látószögű” színészeket nevel, akik nem katonákként, nem rutinból hajtják végre a feladatokat, hanem gondolkodó emberek, komplex képük van a színházról, fontos nekik a díszlet, a hang, a háttérszemélyzet, minden, ami az előadáshoz tartozik. Amikor nem ilyen típusú színházi morállal találkozom, nagyon nehezen viselem, mert nekem ez az alap.
– Megterhelő számodra ez a szerep?
– A próbákon lényegében azt gyakorlom, milyen egy hamutartóban elnyomott csikknek lenni, és ez nem komfortos érzés, ugyanakkor hálás szerep. Egy elnyomott nőt játszani, aki sokáig befelé él, nem mutatja ki az érzéseit, jófajta feladat. Ebből a befelé figyelésből magamról is sokat tanulok.
Népszerű embereknek haláluk után mindig több a barátjuk, mint életükben. De mégis meg kell kérdeznem: barátok voltatok Cseh Tamással?Egyértelmű, hogy igen, de a barátság tényleg nem játék, így ezzel a szóval én is óvatosan bánok. Tamás esetében annyian mondhatják ezt utólag – akár joggal is –, hogy tényleg zavarba ejtő a kérdés. Tamásnak fontos jellemzője volt az a személyesség, amivel mások felé fordult. Ezért vele kapcsolatban a barátság érzését szinte mindenki megélhette. Volt, aki csak néhány percre, volt, aki fél órára. Nekem egy hosszabb periódus jutott.
Nyilván van egy felidézhető kezdőpont, egy első alkalom…Ez a találkozás a Tamásra jellemző történetek prototípusaként zajlott. Valamikor 1980 körül járhatunk, amikor én egy szolnoki középiskolai tanár vagyok, feleséggel, gyerekkel. Tamás Szolnokon énekel, és a fiatal, vidéki, értelmiségi házaspár boldog, hogy Cseh Tamás-esten lehet. És még boldogabb, hogy aztán ott ragad egy asztal mellett a társaságban! Ekkoriban jellemző, hogy minden Cseh Tamás-fellépést követően van valamiféle folytatás, ami felér legalább két koncerttel. Egy ilyen este állt össze akkor Szolnokon is. Aztán, telik-múlik az idő, és az asztal körül ülők elfogynak. Úgy alakul, hogy csak Tamás marad és mi ketten, a feleségemmel. Hajnal van, és Tamásban felmerül, hogy „Velem most mi lesz?”. Persze, mi felajánljuk, hogy aludjon nálunk. Ő pedig – aki hihetetlen bizalommal a szívébe zár mindenkit, aki szeretettel fordul felé – hazabattyog velünk. Itt kerül egy kis porszem a gépezetbe, mert az ajtót egy kollégám nyitja, akit megkértünk, hogy a lányomra – aki akkor három éves lehetett – vigyázzon. Bemutatkozik Tamásnak, mond egy orosz nevet, amitől Tamás egészen megretten. Valami orosz nő?
Hirtelenjében azt hihette, hogy valami „pártvonalra” keveredett. Hamar megnyugtattuk, attól még, hogy Nyinának hívják, nem pártfunkcionárius, hanem barát. Tamás lefeküdt aludni, mi a feleségemmel reggel elmentünk munkába. Délután, amikor Tamás felébredt, én – mint lelkes osztályfőnök – felvittem az osztályomat a lakásunkra, mégsem minden nap találkozik az ember egy legendával. Tamás énekelt nekik, beszélgetett velük. Aztán az osztály elköszönt: „Csókolom, tanár úr! Szevasz, Tamás!”. Tizenhat-tizenhét éves fiatalemberek voltak, Tamás pedig nyolc évvel idősebb volt nálam, és mégis ez volt a természetes, hogy neki szól a „szevasz”. Nekem ez egy nagyon fontos motívum maradt később is: Tamásnak még hatvan évesen is „szevasz, Tamás” járt! Mert mindenkihez olyan személyességgel fordult, amiből azt érezhették, hogy Cseh Tamás figyel rájuk. Azt gondolom, hogy a színpadon is így működött, nagyon erős jelenléttel. Soha nem énekelt rutinból, mindig volt benne vibrálás, izgalom, óriási energia és közlési vágy…
Eddig tart az egy napos barátság története, ami nem maradt folytatás nélkül…Aztán én felkerültem vidékről a fővárosba és a barátság tovább mélyülhetett az újabb találkozások során. A Katona József Színházból már én csábítottam át őt a frissen alakult Bárka Színházba, így sok időt tölthettünk együtt.
Ez a kapcsolat vezetett el – ha nagyot ugrunk – egészen a beszélgetőkönyvig. Hiszen a kötet nem egy tipikus interjúkötet…Nekem már korábban is készültek beszélgetőkönyveim, és valóban fontos a műfaj, mert nem tartom magam írónak, és – mások szerencséjére – nem is próbálkoztam soha azzal, hogy fikciót írjak. Nem menne, s ha megpróbálnám, akkor annak „nagyon közepes”, vagy annál is rosszabb eredménye lenne. Viszont, mivel – néha szinte beteges, máskor pedig sokat segítő – tulajdonságom az empátia, ezért könnyen bele tudok helyezkedni a beszélgetőtársam pozíciójába. Ez abban segít, hogy értsem a szavakat és a gondolatokat kísérő pillantásokat és gesztusokat. Azt hiszem, ennek felismerése elengedhetetlen volt ahhoz, hogy megpróbálkozzam a beszélgetőkönyv műfajával. Korábban készült ilyen kötetem Paál István rendezővel, Tompa Miklós nevű öreg barátommal, aki Marosvásárhelyen hozott létre színházat, és Kovács Lajos színésszel is beszélgettem egy könyvnyit. A Tamással való beszélgetés, ilyen előzmények után, kínálta magát.
A barátságon túl, mi az, ami benned összeköti ezeket az embereket?Paál István, Tompa Miklós és Cseh Tamás is idősebb nálam, s úgy alakult, hogy én a lábnyomukban járva próbáltam érteni őket. Igazában persze saját magamat. Hiszen, mint oly sokan mások, én is a szocializmusba beleszületett – kapaszkodók és gyökerek nélküli – emberként indultam neki az életnek. A hit kapaszkodója nélkül, a hiányos történelmi ismeretekkel és egyéb hiányosságokkal különösen fontossá válik egy nyolc évvel idősebb, élményekkel teli, kivételes, karizmatikus személy. Nagy segítséget jelentett nekem Tamás az életben való eligazodáshoz. Így pedig adta magát, hogy beszélgessünk.
A könyvnek mintha apropója lett volna Tamás betegsége…Nem ezért készült a könyv, de nyilván van benne szerepe. A Művészetek Völgyében a Pula nevű falu programját szerveztem, s ott Tamás évről-évre fellépett. Talán 2006-ban történt, hogy a fellépés előtti napokban már fájdalmai voltak, először azt hittük, tüdőgyulladás. Pár nap múlva kiderült: tüdőrák. Ez volt az a hír, ami miatt úgy éreztük mindketten, hogy most kell nekiállni a beszélgetőkönyvnek… a beszélgetésnek. Amikor sejtettem, sejthettem, hogy az általam szervezett Bakáts téri koncert lesz Tamás utolsó koncertje, akkor megbeszéltük, hogy másnap kezdünk… A betegségnek abban volt szerepe, hogy a természetemből fakadó bizonytalankodást, döntésképtelenséget, tökölődést kiiktatta.
A betegség híre Tamást is „irányba állította”?
Biztosan. Ha nincs a tüdőrák, akkor lehet, hogy még most sem kezdtük volna el a könyvet. Amikor felmerült az ötlet, akkor még úgy szólt, hogy „majd egyszer”. Így viszont Tamásnak is fontos lett, hiszen a betegség idején ez valamiféle feladattá, kapaszkodóvá vált számára. Őt nem meglegyintette az elmúlás és a hiábavalóság érzete, hanem pofon csapta. Ilyen helyzetben tényleg jól jön egy feladat. Tamás alapból is, de így még inkább alapos és precíz volt, nincs a könyvben olyan mondat, amit többszörösen meg ne vizsgált volna. S mert írástudó ember volt, a javításai tényleg javítottak a szövegen. Ezért ő teljes joggal beszélhetett úgy a kötetről, hogy a könyvünk. A végeredményt Tamás úgy fogadta, mint hiteles lenyomatot a gondolatairól és az életéről.
A hitelesség mennyire vonatkozik a tényekre, és mennyire inkább a személyességre?Ha valaki tényanyagként akarja kezelni, azt óvatosságra intem. Úgy hiteles, ahogy egyetlen ember elmeséli azt, amint ő az életére emlékszik. Azok a szereplők, akik felbukkannak ezekben a történetekben, nyilván szintén emlékeznek, de természetesen a saját szemszögükből. Nem is akartam, hogy ez a könyv legyen „A Hiteles”, „Az Egyetlen”. Olyan nincs is. Ezt a mostani beszélgetést is másként fogjuk elmesélni mindketten egy óra múlva…
Úgy tudom, a beszélgetések nagyjából húsz alkalmat öleltek fel. Volt ennek valami „rituáléja”?Két alaphelyzet fordult elő. Az egyik, hogy mentem a Bartók Béla út 25-be a megbeszélt időpontra. Ilyenkor Tamás úgy osztotta be a gyógyszereket, a kezeléseket, hogy fizikailag és lelkileg felkészülten várjon, és tudta, hogy ez a két-három óra erről fog szólni. Ő fekszik az ágyban, felesége, Éva közben tapintatosan kinn molyol a konyhában, behozza gyógyszert, ha itt az ideje… A másik alaphelyzet Kővágóörsön volt, ahol kinn ültünk az udvaron vagy a verandán. Minden alkalom olyan volt, amit mindketten vártunk. Aztán, amikor tudtam, hogy nagyjából megvagyunk, akkor – a kezdéshez képest féléves szünettel – még egy záró beszélgetést szerettem volna, amire a bakonybéli patakparton került sor.
Lehetséges tudva és akarva összehozni egy összegző beszélgetést?Hiába készülünk ilyesmire, vagy megtörténik, vagy nem. Velünk akkor megtörtént: kiszaladt belőlünk…
Nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy Tamás közben tudta, hogy mi vár rá. Nem keseredett/kesergett?Fontos az a látszólagos ellentmondás, hogy én egy halálos beteg emberrel beszélgetek, aki képes ezen felülemelkedve derűsen tekinteni az életére, az életre általában. Nem egy megkeseredett ember rosszkedvű megnyilatkozásai kerültek a szövegbe, hanem az, hogy kinek mennyi jut, annak kell örülni. Mert élni jó. Tamásnak köszönhető, ha ez sugárzik a könyvből. Persze, az is biztos, hogy nem lett volna kedvem beszélgetni valakivel, akiből ömlik az epe. Tamás, bár ekkor testileg gyorsan öregemberré változott, szellemében megmaradt annak a fiatal embernek, akit én ismertem.
A könyvnek a napokban a harmadik kiadása jelenik meg.Az első kettő más kiadónál jelent meg, és el is fogyott. Nagyon megtisztelő, hogy az Európa Könyvkiadó valamilyen okból lehetőséget látott benne. Talán ez a könyv is hozzájárulhat ahhoz, hogy Tamás gondolatai és dalai eljussanak a mai fiatalokhoz. A szöveg – és ezzel nem magamat fényezem – ma is érvényes, ahogy újraolvastam, és hibákat javítgattam, úgy éreztem, hogy van mának szóló üzenete 2018-ban is.
Vitathatatlan, Tamás – Tamás hiányában – hat a mai világban is.Itt nem az emlékápolás a lényeg. Azt látom, hogy a nálam jóval fiatalabbakat is megfogják ezek a dalok, ők a maguk módján éneklik és dolgozzák fel ezeket. Ami nagyon jó, hiszen nem Tamást kell utánozni, és nem az örökséget „konzerválni”. Sokan – nagyszerű énekesek és színészek is – magukat találják meg a dalokban, önmagukra formálják, és szinte új dalok születnek. Szerintem ez sokkal nagyobb siker, mint a karótnyelt másolás.
A 75. születésnap több programnak is apropója. Részt vettél a szervezésben?Lesz koncert a Cseh Tamás Archívumban, a Kolibri Színházban, és 22-én lesz egy nagyszabású koncert több neves fellépővel. Ezekhez nekem nincs közvetlenül közöm. Nyáron, az Ördögkatlan Fesztiválon volt egy Cseh Tamás – Leonard Cohen Emlékest, amin sokan felléptek: Kiss Tibi, Lovasi András, Beck Zoli, Alexander Balanescu, Dresch Misi, egy francia rockbanda, egy belga blues-duó, vagy éppen Kolonits Klára. Én nagyon fontosnak gondolom, hogy Cseh Tamás és Bereményi Géza dalai másként is megszólaljanak, ettől mi leszünk még gazdagabbak. S ha már szóba hoztam, ne feledjük el Bereményi Géza szerepét, hiszen az egy igazi csoda, hogy ők találkoztak.
Az itt elsoroltak azt mutatják, hogy nem kell aggódni, Cseh Tamás és Bereményi Géza dalai nem fognak eltűnni. Te tudod, hogy mi a magyarázata ennek, hiszen voltak már képzettebb énekesek és jobb gitárosok is e hazában?Cseh Tamás maga a titok, de ez nem kell túlmisztifikálni… Ha múlnak az évek, évtizedek és évszázadok, s valaki arra keres választ, hogy miként éltek az emberek Magyarországon a XX. század végén, akkor az a legnagyobb szerencséje, ha Tamás és Géza dalait megtalálja. Azt gondolom, hogy ezekből a dalokból tényleg kiderül, hogy itt éltek emberek, és az is, hogyan éltek.
Szoktál mostanában Cseh Tamás felvételeket hallgatni, vagy szól a fejedben?Nem vagyok mániákus, néha, amikor eszembe jut, felkapaszkodom a youtube-ra és belehallgatok. De van úgy, hogy fél évig nem, aztán meg eszembe jut és nekiállok keresgélni. Mindig van néhány kedvencem."
Cseh Tamás 2006 őszi, utolsó Bakáts-téri koncertje (Másik Jánossal) és az előtte készült riport. Ezután is lépett még fel egy-két szám erejéig, de ez volt az utolsó egybefüggő koncert és egyben búcsú a közönségtől...
A koncert és az előtte készült riport a Duna Televízió és MEDIAWAVE Alapítvány archívumában maradt fenn. Mikor - 2009 őszén - Bérczes Lászlóban megfogalmazódott a "Dalok időrendben" című 10 DVD-ből álló Cseh Tamás emlékkiadvány kiadása, rekonstruálta Hartyándi Jenő a különböző helyeken kallódó nyersanyagokból, aki annak idején - Bérczes László kérésére - az utolsó koncert egyik operatőr is volt.
Riporter: Szikszai Rémusz
Szerzők: Bereményi Géza & Cseh Tamás & Másik János
Külön köszönet a Duna TV-nek az anyag rekonstruálásához nyújtott segítségért:
Cselényi Lászlónak, Ámon Bettinek, Szikszai Rémusznak, Halper Jánosnak, Durst Györgynek!
Itt is, ott is. Grazban van egy egyszobás bérlakásom, Vas megyében pedig egy kis falusi parasztházam, jó nagy kerttel. Gondolom, nem meglepő, hogy ha csak tehetem, az utóbbiban töltöm minden időmet.
Mi fogott meg Magyarországban, hogy itt vettél parasztházat? Festői tájak Ausztriában is vannak.
Ennek nagyon prózai oka van: a pénz. Ebben az életben már biztos nem tudnék magamnak Ausztriában házat venni. Egy eldugott faluban lévő parasztház kábé az egyetlen olyan dolog, ami még mindig nagyságrendekkel olcsóbb Magyarországon, mint Ausztriában.
Ez tényleg nyomós indok. És így, kétlakiként látsz jelentős különbségeket az osztrák és a magyar társadalom között?
Ha ezt a kérdést fél évvel ezelőtt teszed fel, azt mondom: igen, látok. A kancellárunk akkor még nagy szájjal ítélte el Orbán kerítését, és humánusabb bánásmódot követelt a menekültekkel szemben. Azóta viszont az osztrákok is felzárkóztak a magyar kormányhoz félelemkeltésben, így már kicsit óvatosabb vagyok ezzel kapcsolatban.
Aggaszt az, ami zajlik körülöttünk, vagy igyekszel kizárni a rossz dolgokat?
Amennyire tudom, kizárom mindezt a világomból, de közben nagyon aggaszt, ami zajlik körülöttünk, és hogy az agresszív jobboldali hang erősödik egész Európában. Nehéz időket élünk, és nem igazán látom, mitől javulhatna a helyzet a közeljövőben.Szerintem 20-30 évvel ezelőtt a nyugati országokban nem volt ennyi feszültség és agresszív különbség a gazdagok és a szegények között. Persze joggal lehetne nekem szegezni a kérdést, hogy akkor miért nem teszek többet a kiszolgáltatottakért.
A zenész nyilván dalokat ír. Neked mennyire fontos, hogy a zenédben reagálj a politikára és társadalmi krízisekre? Az új lemezen például az iszlamista terroristákról és a politikusokról is énekelsz.
Ezeket a dalokat körülbelül egy éve írtam, akkor még nem volt annyira vészes a helyzet, mint most. De már nagyon érik bennem egy igazán mérges szöveg a mostani fejleményekkel kapcsolatban. Az I Don’t Wanna Know című dalban azt akartam kifejezni: nem biztos, hogy az a tömeg, amelyik Obamának skandálta, hogy „Yes we can!” sokkal intelligensebb vagy jobb fejekből áll azoknál, akik fegyverrel a kezükben üvöltik, hogy „Allah akbar”.
Ebben a dalban arra is felszólítod a világot, hogy hagyjon békén, és akkor te is békén hagyod őt. Jelenthet megoldást az efféle elvonulás?
Azt az életformát próbáltam megfogalmazni, amit választottam magamnak. Mikor ott vagyok a falusi házamban, tényleg arra vágyom, hogy mindenki békén hagyjon.
Szükségem van arra, hogy legyen egy hely, ahol tudok levegőt venni és dalokat írni.Persze ez kétpólusú dolog: Az egyik oldalon ott van a nagyvárosi pezsgés a próbákkal és a koncertekkel. De aztán nagyon örülök, mikor hazatérhetek a falusi nyugiba.
Dosztojevszkij főhőse, Raszkolnyikov is egy igazi kívülálló. Emiatt választottad épp ezt a nevet annak idején?
Mikor húszévesen olvastam a Bűn és bűnhődés-t, közel éreztem őt magamhoz, és sok vonásában magamra ismertem. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy kirohanok most az utcára, és fejszével nekiesek a járókelőknek.
Az azért gyanús kicsit nekem, hogy be van fáslizva az ujjad…
Tényleg gyanús, de hidd el, csak kerti bútort szereltem. (nevet) Amúgy nagyon remélem, hogy begyógyul a következő koncertig, különben nehezen fog menni a gitározás, és sok dolga lesz a fiúknak.
Visszatérve a művésznévre: egyszer azt mondtad, ma már lehet, hogy mást választanál. Gondolkodtál esetleg azon, hogy mit?
Azt hiszem, mégiscsak ezt választanám újra, hiszen már annyira megszoktam. A barátaim is így hívnak, szerintem ma már csak anyukám tudja, mi az igazi nevem. Ezzel szerintem mindenki úgy van, hogy fiatalon kiválaszt egy nevet, mert épp jó ötletnek tűnik, aztán rajtaragad, ha akarja, ha nem. Bob Dylan például a mai napig tagadja, hogy Dylan Thomastól kölcsönözte a nevét. Lehet, hogy már nem olyan fontosak neki a walesi költő versei, mint fiatalon. Én bármikor aláírom, hogy Dosztojevszkij egy zseniális író, de nem szeretném, hogy azt higgyék, Raszkolnyikov a példaképem.
És mikor olvastad utoljára a Bűn és bűnhődést?
Valamikor tíz évvel ezelőtt, mert egy színpadi verziójához kellett dalokat írnom, így kénytelen voltam újraolvasni. Akkor is zseniálisnak találtam, nem olyannak, mint azokat a könyveket vagy filmeket, amik tinédzserként nagyon megihlettek, később viszont teljesen hidegen hagytak. A Szelíd motorosok-on majdnem sírva fakadtam kamaszként, aztán amikor újra belefutottam tíz-húsz évvel később, csak az járt fejemben, hogyÚristen, tényleg ezért a szarért rajongtam?”A zenéi persze most is nagyon jók. A Born to Be Wild például hihetetlen erős szám, csak túl sokszor hallottuk különféle sörsátrakban.
Neked honnan jött a blues szeretete, a szüleid is hallgatták?
Nem, ők egy másik generációhoz tartoztak. Nekik ugyanolyan értelmezhetetlen volt ez a zene, mint számomra azok, amit a mostani tinédzserek hallgatnak.
Követed a mostani zenei trendeket, belehallgatsz mai slágerekbe?
Próbálok néha egy kicsit belehallgatni, és igyekszem nem úgy reagálni, mint egy becsontosodott ízlésű öregember. Ez nem mindig könnyű, de azért néha találok is olyat, ami tetszik. Az elektronikus zene finoman fogalmazva nem az én világom.
Azért nem csak az elektronikus zene trendi, ott van Jack White vagy a The Black Keys is, akik vitték tovább a rock and roll életérzést.
Persze, Jack White-ot én is nagyon szeretem, jó stenkes, bluesalapú zenét csinál. De tegyük hozzá, hogy ő nem a saját korszakához igazodik, inkább a retró vonulatba sorolnám. Persze ettől még nagy dolog, hogy sok fiatal számára tudta menővé tenni ezt a zenei hagyományt.
Mostanában jelent meg az új albumod. Fontos még egyáltalán a lemezformátum a YouTube és a Facebook korában?
Én örülök a YouTube-nak, hiszen sokkal jobb, ha ingyen hallgatják a dalaimat, mintha ingyen nem hallgatják őket.Persze értem, hogy mindez Bob Dylannek nem annyira jó, és bosszantja, hogy az emberek letöltik a lemezét, anélkül, hogy fizetnének. Mivel sosem voltam akkora sztár, hogy milliókat adjak el a lemezeimből, engem nem igazán érint a lemezpiac összeomlása. Egy jó koncert után az emberek szívesen vesznek CD-t, ez a piac szerintem sosem fog megszűnni.
És meg lehet tisztességesen élni ebből a fajta a klubkoncertezésből?
Én csak a saját esetemből tudok kiindulni. Vagy marha nagy szerencsém volt, vagy azt kell mondanom, hogy igen, meg lehet élni belőle. Tényleg úgy érzem, hogy szerencsés fickó vagyok, mert viszonylag kevés energiával jutottam oda, ahol vagyok. Mindig is lusta voltam, és az a vágy sem feszített soha, hogy nekem marhára be kell futnom. Sosem hívogattam naponta száz lemezkiadót vagy koncertszervezőt, mégis meg tudok élni valahogy.
És te elégedett vagy ezzel? Nem vágysz nagyobb hírnévre, vagy arra, hogy betörj a nyugati bluespiacra?
Nézd, ha felhívna Bruce Springstreen, és megkérdezné, nem lenne-e kedvem előtte játszani, akkor azért nem mondanék nemet. Bár azt biztos megemlíteném neki, hogyOké, Bruce, csak ne a Super Bowl legyen az, mert az olyan ciki”.Nyilván jó, ha minél többen megismerik az embert, de én már attól is boldog vagyok, ha megtölti a Kobuci Kertet pár száz ember, akik tényleg élvezik a zenémet.
Nagyon jól megtanultad a nyelvet. Sosem próbáltál meg magyarul dalt írni?
Nem, de egyszer felkérésre eljátszottam az Azt gondoltam, eső esik kezdetű magyar népdalt egy koncerten. Ezt később föl is rakták a YouTube-ra, és az a vicc, hogy kábé tízszer akkora nézettsége van, mint a saját dalaimnak. Nem tudom, hogy ennek most örülnöm kéne-e, vagy nem (nevet).
Akkor miért nem kezdesz bele nagyüzemileg a magyar népdalok feldolgozásába?
Isten őrizz, nem is menne, ezzel az eggyel is eléggé megszenvedtem. Nemrég a Quimby kért fel, hogy dolgozzam fel egy dalukat. A Turning to the Blue-t választottam, amiben van egy magyar versszak is. Csak a stúdióban derült ki, hogy képtelen vagyok hitelesen előadni a magyar sorokat, így végül azt is át kellett írni angolra. Ez egy olyan lemezen fog szerepelni, ahol más zenekarok játsszák fel a Quimby dalait.
Ha jól tudom, a 70-es években sokat csavarogtál és utcazenéltél Európa nagyvárosaiban. Mennyit tanultál ebből az időszakból?
Az utca nagyon jó iskola. Ausztriában ma sokan csinálják azt, hogy elmennek egy Los Angeles-i popsztárképzőbe, ahol egy rakás pénzért megtanítják őket a szakma csínjára-bínjára. Ez biztos nem működik azzal a zenével, amit én játszom. Nincs olyan, hogy bemész egy iskolába, és megtanítanak bluest énekelni.Az a legjobb, ha valaki a nagyapjától tanulja ezt a zenét. Ilyen szerencsém nekem nem volt, így maradt az utcazene.
És a blues hazájába, Amerikába eljutottál valaha?
Igen, egy New Yorkban élő barátommal többször is utazgattunk Amerikában a 90-es években. New Orleansba is elmentünk, és ugyan a zenei élet kiismerésére nem volt elég az a pár nap, de nagyon tetszett a város hangulata. Jártam egy csomó amerikai városban, és mindegyik ugyanolyannak tűnt, New Orleansnak viszont különleges, európai atmoszférája volt.
Tehát Amerikában is az európai hangulat jött be. Ez azt jelenti, hogy nem szívesen költöznél oda?
Költözni biztos nem. Kettős a viszonyom Amerikával: egyfelől imádom a zenei hagyományait, ugyanakkor sok minden nem tetszik, amit képvisel a világban. Lehet, hogy most már máshogy látnám, de mikor kint voltam, megdöbbentettek a vagyoni különbségek. Micsoda dolog az, hogy itt egy dúsgazdag ország, mégis sokan harmadik világbeli nyomorban élnek?Ha egy szegény ember megbetegszik, nem kezelik a kórházban, inkább dögöljön meg az utcán. Mondjuk azóta már mi is ebbe az irányba haladunk.
És mennyire vagy optimista a blues helyzetével kapcsolatban? Nem morzsolódik le a hallgatótábora?
Szerintem ez mindig hullámzik. Persze attól is függ, hogy mit nevezünk bluesnak. Nem hiszem, hogy bármiféle népzenét úgy kell megőrizni, ahogy száz évvel ezelőtt játszották. Akármennyire is jó volt a maga idejében, ma nem lehet úgy játszani a bluest, ahogy a Robert Johnson vagy a Blind Willie Johnson tette. Száz év eltelt azóta, a blues pedig épp arról szól, hogy az ember él egy társadalomban, ahol vannak jó és rossz élményei, és ezeket kiénekli magából.A régiek sem csináltak mást, mint dalokban reagáltak a velük történtekre. Én is erre törekszem, igyekszem a nyomdokaikba lépni.
Velem szemben ül a Sarnabör együttes.
- Szia!
- Szia!
- Egyedül jöttél, hol vannak a többiek? Nem értek rá?
- Még nem értek rá, mert még nincsenek. Jelenleg a Sarnabör csak belőlem áll, „one man band”.
- „Még”, „jelenleg”, mondod. Akkor ez átmeneti állapot?
- Igen, az a terv, hogy élőben valódi zenészekkel fog megszólalni.
- Most nem valódiak a zenészek? Virtuálisak?
- Haha, így is lehetne mondani, de nem lenne igaz, mert én - remélem -, valódi vagyok és én játszottam fel a szólamokat, csak a jelenlegi megszólalásban mennek az alapok virtuálisan, a gitár és ének most is éló.
- Miért így csináltad, miért nem előbb volt a zenekar és utána a lemez? Mindent fordítva csinálsz?
- Lehet, de szerettem volna úgy keresni társakat, hogy nem csak beszélek róla, hanem meg is tudom mutatni az elképzeléseimet.
- Tehát itt van a lemez, az „Éhes poémák…”. Miért ez a címe?
- Az angol címe miatt: „Hungry Poems…”. Előfordul, hogy a hungry-t összetévesztik a hungary-vel (beszédes nem?) és frappáns ötletnek tűnt, hogy a valami utáni vágyat összekössem a magyar versekkel.
- Miért versek?
- Mert szeretem a költészetet… és ha ez által egy ember is közelebb kerül a versekhez, már nem volt hiábavaló.
- Sok a Ladányi…
- Mert Ladányi Mihály a kedvencem.
- Neked is van egy versed a lemezen.
- Én inkább szövegnek mondanám és messze ez a leggyengébb láncszem….
- Akkor miért került ide?
- Sok dolog van a lemezen ami a jövőbe mutat (a Sarnabör jövőjébe). A vers vonal folytatódni fog vagy egy következő lemezzel, vagy ennek egy kibővített, „de lux” változatával. Nagy része már meg van egy „szövegelős” versfeldolgozásnak is. A saját szövegű műsornak már „csak” a hangszerelése és felvétele van vissza, a villanygitár pedig kihozta belőlem a rockert, tehát készül egy ízig-vérig rock anyag is vadonatúj ötletekből.
- Ez elég sok!… Miért vágtál bele és hogyan?
- Több dolog lökött egyszerre e felé. Hiányzott a zenélés, amit kicsit elhanyagoltam. Takáts Eszti elküldte Keményvaj című lemezét és ez a remek anyag beindított. Neil Young Noise CD-je ugyanilyen hatással volt rám. Akkor még úgy terveztem, hogy akusztikus gitár és torzított elegye lesz, de közben hozzájutottam egy USB-s Fender Stratocasterhez és beleszerettem a saját gyártású mocskos hangokba.
- Igen, a lemez címének második fele: … mocskos hangok. Sok a torz hang a dalokban, a gitár mellett sokszor az ének és a dob is.
- Messzire el akartam kerülni az édeskés, kellemes, elringató, cuki stílust (ami kevésbé sikerült, mint szerettem volna) és a klubkoncertek kicsit túltolt, kicsit torz, de nagyon dinamikus hangzását kerestem…
- Vagy mintha egy garázsban, egy mikrofonnal lenne felvéve.
- Igen, jó megközelítés.
- Stilisztikailag elég vegyes a lemez…
- De reményeim szerint azért egységes…
- Igen, egységes, de sok stílusjegyet megidézel.
- Ez részint szándékos volt, részint véletlen, de mindent megpróbáltam magamon átszűrni, magamhoz édesgetni-alakítani. A dalok állandóan változtak, még a masterelés közben is és élőben is változni fognak. Ki tudja, még mi lesz belőlük?
- Ez zárszónak is jó: ki tudja, mi lesz még a Sarnabör-ből?
(Ez a cikk az Origón jelent meg 127 napja, azóta nem frissült. A benne található információk a megjelenés napján pontosak voltak, azóta változhattak és változtak is, hiszen a Titkaink megkapta a Színikritikusok Díját.) "Előadásaikra olyanok is elmennek, akik egyébként sosem járnak színházba, a darabok ellenzéki üzenetei ellenére sok kormánypárti néző is kíváncsi rájuk. Pedig nem könnyű megnézni őket, a jegyeket pillanatok alatt elkapkodják, és a várólista egyre hosszabb. Pintér Béla és Társulata ma a legnépszerűbb magyar alternatív színházi formáció, melyet New Yorktól Moszkváig nagyra tartanak. Interjú.
Valószínűleg megnézték az időpontot, és látták, hogy aznap este előadásunk van. Így aztán nem is próbálkoztak.
Ezt komolyan mondja vagy ironizál? El tudja képzelni, hogy eleve nem is akarták, hogy Pintér Béla ott legyen?
Nem tudom, nem tudok a szervezők fejével gondolkodni. Az viszont tény, hogy a politikai színház terén az utóbbi időben voltak olyan megnyilvánulásaink, amelyek alapján helyünk lett volna a beszélgetésen.
Mit tehetett volna hozzá az ott elhangzottakhoz? Mit gondol a politikai színházról? Hiszen ennek definícióját próbálta megfogalmazni Vidnyánszky, Schilling, Ascher azon a beszélgetésen.
A politikai színháznak az a formája, amely dokumentarista, tényfeltáró, direkt módon emeli be a politikát a színházba, nem érdekel. Viszont úgy hozta a sors, hogy olyan történések zajlanak a magyar társadalomban, melyek mellett én mint alkotó ember, akinek kötelessége reflektálni a valóságra, nem mehetek el szó nélkül. ASzutyok című előadásunk egy társadalmi problémáról, létező veszélyről, jelesül a szélsőjobboldal rohamos erősödéséről szól egy család történetén keresztül. Csak ebben a formában tudom elképzelni a politikai színházat. Vagy ott van a Kaisers TV Ungarn, amelyben eljátszunk a gondolattal, hogyan zajlottak volna az események, ha 1848-ban már van tévé. Petőfi és Kossuth megszakítja a császári televízió magyarországi regionális adását, és lefoglalja a stúdiót.
Ezek szerint van önben társadalomjobbító szándék? Hisz abban, hogy a színház közvetlen hatással lehet a társadalmi folyamatokra?
Nem, ebben nem hiszek. Hatásra törekszem persze, de mindig csak ott és akkor, arra a néhány emberre szeretnék hatással lenni, akik a darabot nézik. Az eszközeim pedig a humor és a tragikum, melyek elemei pillanatról pillanatra váltakoznak akár egy jeleneten belül is. Jó esetben a sírás és a nevetés egyszerre környékezi a nézőket. Mindig az egyénből indulok ki, de ha az egyén problémáját pontosan akarom láttatni, akkor óhatatlanul megjelennek a társadalmi problémák. A kettő mindig összefügg.
Lehetetlen, hogy a színház visszahasson a társadalomra?
Kell, hogy legyen hatása az egyes lelkekben, ami később talán a kollektív társadalmi tudatban is jelentkezik. Bízom ebben, de nem ez a célom. Nem nevelni szeretnék, hanem pontosan láttatni a problémákat. Kiutat mutatni, megoldásokat kínálni nem a színház feladata. A mi dolgunk, hogy minél pontosabb, fájdalmasabb, eredetibb látleletet adjunk a valóságról.
Eddigi legnagyobb sikerét a Titkainkkal aratta, egy olyan darabbal, amely a Kádár-rendszerre, azon belül is az ügynökkérdésre reflektál, amit a társadalmunknak szintén nem sikerült eddig feldolgoznia.
Az ügynöktéma még csak nem is a saját ötletem volt. A Nyitrai Színházi Fesztivál kért fel minket arra, hogy részt vegyünk a Párhuzamos életek - a 20. század a titkosrendőrség szemével című projektben, amelyben román, lengyel, cseh, szlovák, német és magyar színházcsinálók működnek közre. Úgy tűnik, a környező országokban sokkal inkább szembenéztek a közelmúlttal és az ügynökkérdéssel. Nálunk egyik oldal sem hozza nyilvánosságra az érintettek listáját, amiből nyilván mindenki arra következtet, hogy mindkét oldalnak megvannak a maga titkai. Nekem is beindult a fantáziám.
Nem félt attól, hogy a jelenleg hatalmon lévők darabba emelésével megütheti a bokáját?
A Titkaink elsősorban az elmúlt rendszer bűneiről szól, de a végén kiderül, hogy a jelenkori keresztény konzervatív funkcionáriusok bizony a rendszerváltás előtt éppenséggel tartótisztek vagy hithű kommunisták voltak. A társulaton belül nem volt vita arról, hogy ez túl sok vagy veszélyes lenne, azzal együtt, hogy tudjuk, akár veszélyes is lehetne. Azért bízom benne, hogy a jelenlegi hatalom nem olyan módszerekkel dolgozik, és nem olyan drasztikusan bánik az állampolgáraival, mint a pártállami rendszer.
Az, hogy a darabjaiban nyíltan vállalja a politikai véleményét, nem hat ki a nézőközönség összetételére?
Vannak jobboldali nézőink, nem is kevés. Mi több, nyíltan Fidesz-szimpatizáns közszereplők is előfordulnak olykor a nézőtéren. De tény, hogy az előadásaink kritikai üzenete az utóbbi időkben egyértelműen ellenzéki. Ezt hiba lenne nem észrevenni. Sokszor mondtam már: az előző kormány pénzt adott a színházi alkotóknak, a jelenlegi pedig témát. Végül is hálás lehetek a hatalomnak.
A siker anyagilag is visszahat a társulat életére? Egyáltalán miből működnek?
Kapunk támogatást az Emberi Erőforrások Minisztériumától, amit minden évben meg kell pályázni. A független színházak közül mi kapjuk a legtöbbet, 35 millió forintot, ami az éves költségvetésünk 40 százalékát teszi ki. A többi a jegybevételekből, illetve a jegybevétel után visszaigényelhető társasági adóból jön össze. Vagyis a sikernek van hatása az anyagi helyzetünkre, hiszen ha többen érdeklődnek az előadásaink iránt, akkor több előadást tudunk tartani, és nagyobb a bevételünk is. Most fele annyi állami támogatást kapunk, mint 2010-ben, de ezt a hiányt nagyjából kompenzálta a jegyáremelés és a nézőszám emelkedése.
Ha több pénzük lenne, az miben segítene?
Többet tudnék fizetni a színészeimnek, és egy évben nem egy, hanem két bemutatót tarthatnánk. Ahogy erre volt is példa, amikor a dupláját kaptuk annak, amit most. A pénz inspiráló erő lenne, hogy még többet dolgozhassunk.
A társadalmi kérdések felvetésén túl minden darabja pszichológiai esettanulmány, kvázi pszichoanalízis. Saját élményekből táplálkozik?
A színháznak gyógyító ereje van, de nem biztos, hogy okosabb lesz tőle az ember. Bármilyen jó darabot látunk is, attól még nem fogjuk azt mondani, na, most már tudom, hogyan éljem az életem. Sok nyomasztó, megoldatlan kérdés van az én életemben is, de attól, hogy megírom és eljátszom őket, még nem fognak megoldódni. Nem azért futok neki egy számomra fájdalmas témának, hogy megszabaduljak tőle, hanem mert jó drámai anyagnak tartom. Ha gyűjtögetni kezdem azokat a sérelmeket, melyek gyermekkoromban értek, akkor az agyam rákattan a témára, és máris azon gondolkodom, hogyan következzenek egymásból a különböző stációk, drámai fordulatok. Nem a gyógyulási szándék vezet, hanem hogy jó darab legyen belőle. Hiszen nem csak én küzdök ezekkel a problémákkal, hanem sokan mások is, akiknek katarzist okozhat, ha sikerül pontosan megfognom és láttatnom egy adott helyzetet.
Nekem a Titkaink mellett A démon gyermekei a kedvenc Pintér-darabom. Ön játssza benne a mindenkit manipuláló démonanyát. Ez sem saját tapasztalatból született?
Szerencsére nekem az anyukámmal kapcsolatban nincsenek ilyen tapasztalataim.A démon gyermekei fikció, pontosabban egy ismerősöm inspirált, aki folyton az anyjára panaszkodott, és miközben az anyja jellemét taglalta, mintha csak saját magáról adott volna jellemrajzot. Van, hogy valaki sokat szenved a szüleitől, mégis átveszi, reprodukálja a gyerekkorában látott viselkedésformákat. Közhely, de sajnos így működik. Ha már arra kíváncsi, hogy melyik darab szól rólam, akkor azt kell, hogy mondjam, a Sütemények királynője jóval több önéletrajzi elemet tartalmaz. Van ismeretem, tudásom a gyerekkor fájdalmairól, és az elmúlt huszonvalahány év alatt annyi színházi tapasztalatra tettem szert, hogy a megélt fájdalmakat meg tudtam fogalmazni a színház nyelvén.
Változnak a tagok a társulatban. Hogy jön ki a színészeivel?
Vannak, akikkel az évek során egyre kevésbé tudtam együtt dolgozni. Volt, akit az új darabokba már nem hívtam. De nagyon nehezen hozok meg egy ilyen döntést. Csak morális vagy csak színészi problémák miatt nem szakítok senkivel, de ha a kettő összeadódik, akkor muszáj lépni.
Elképzelhető, hogy a döntésével tönkretesz egy embert?
Nem kizárt, hogy történt már ilyen az életemben, de tudatosan semmiképp. Ha valaki ilyesmivel szembesítene, nagyon szégyellném magam. Tisztában vagyok a döntéseim súlyával, tudom, mekkora fájdalmat okozok azzal, ha megmondom valakinek, hogy nem akarok tovább együtt dolgozni vele. Tudom, hogy abban a pillanatban kilátástalannak látja az életét, és egzisztenciálisan is komoly nehézségek elé néz, ezért is halogatom sokáig az ilyesmit. Amitől persze csak tovább mérgesednek ezek a szituációk.
Nincs mindenki alárendelve Pintér Bélának?
Sokszor előfordul, hogy egy próbafolyamat során felmerül egy probléma, és valaki másnak jut eszébe a megoldás. Ebből nem csinálok presztízskérdést. Függetlenül attól, hogy ki dobja be az ötletet, átírom a problematikus jelenetet. Tény, hogy a végső verzió mindig az enyém, de a lényeg az, hogy minél jobb legyen a darab. A színészek a próbákon és az előadásokon is sikerélményhez jutnak, nincsenek az agyatlan végrehajtók szerepébe kényszerítve. Szükségem van a színészek kreativitására. Viszont a próbákon határozott vagyok, nincsen gondom azzal, hogy valakinek megmondjam, mi a bajom az alakításával.Társulatvezetőként viszont nem játszom a főnököt.
A Pintér Béla társulat populáris lett. Olyanok is járnak az előadásaikra, akik egyébként sosem mennek színházba. Ez minek köszönhető?
Már a kezdetektől sok olyan nézőnk volt, akik nem jártak máshova. Ennek az eredeti, még sehol nem hallott, nem olvasott történet mellett az az oka, hogy van a társulatnak egy sajátos stílusa, a közvetlenség, a humor és a tragikum libikókája. Kétségtelen, hogy amióta az előadásainkban felerősödtek az aktuálpolitikai reflexiók, a vájtfülű színházi és az alternatív érdeklődésű, eredetiséget kereső nézők mellett megjelent egy olyan réteg, amelyik azelőtt nem hallott rólunk. Őket az vonzotta, hogy mi bátrabban beszélünk a politikai problémákról. De hát végül is már 15 éve jelen vagyunk a színházi szférában. A Szutyok óta nagyobb hangsúlyt fektetek a szövegre, arra, hogy a darab olvasott formában is élvezhető legyen. Persze erre korábban is voltak példák, a Sütemények királynője vagy a Sehova kapuja is a szövegre koncentrált.
Mi inspirálja?
Az, hogy a következő évben is eszembe kell jutnia egy olyan ötletnek, amiből érdemes darabot csinálni. És ha eszembe jut, meg is kell tudom írni. Az, hogy ha krízisbe kerülünk a próbák alatt, akkor ki kell valahogy keverednünk belőle. Hogy a társulat működjön, évről évre érvényes előadásokat hozzon létre.
Más művészetekből nem nyer ihletet?
A zene nagyon fontos számomra, konkrétan segít egy-egy jelenet megírásában. ATitkaink nagyjelenetét konkrétan a Bach concerto ihlette. Amikor rátaláltam a Youtube-on, naponta többször is meghallgattam, ahogy a darabbéli Ballabán István is újra és újra meghallgatja, visszatekeri. Ilyenkor jól jön, ha az ember zenei műveltsége hiányos, mert revelációként hat rá egy olyan zenei részlet megtalálása, mint Bach f-moll concertójának largo tétele, ráadásul Glenn Gould előadásában. Amikor felfedeztem ezt a zenét, még nem tudtam, hogy benne lesz a Titkainkban, és azt sem, hogy Gouldnak külön jelentősége lesz a darabban.
A Parasztoperától kezdve a Tündöklő középszerig az opera, az énekbeszéd szerves része a darabjainak. Majdnem mindegyik operaszerű. Ez azt jelenti, hogy vonzódik ehhez a műfajhoz?
Járatlan vagyok a műfajban, csak benyomásaim vannak róla. Azt hiszem, Puccinit érzem a legtöményebb operaszerzőnek, ő van rám a legnagyobb hatással. APillangókisasszonyt és a Köpenyt nagyon szeretem. Ja, és a Toscát. De operába nem járok.
Ha felkérnék opera rendezésére, vállalná?
Nagyon sokat gondolkodnék rajta.
Okoz szorongást, hogy egyre magasabbra tette a lécet? Nagyobb a nyomás egy akkora siker után, mint a Titkaink?
Ez akkor is szorongást okozott, amikor nem voltunk ilyen híresek. A Titkaink nagy sikere után biztos, hogy mindenki azzal a várakozással ül majd be a következő darabunkra, hogy vajon sikerül-e megugranunk a Titkaink szintjét. Csakhogy az új darab annyira más lesz, mint a Titkaink, hogy nem is ad majd lehetőséget az összehasonlításra. Minden munka előtt és közben szorongok, csak az utolsó pillanatokban szoktam kiengedni, amikor összeállt a darab, egyszer már játszottuk, és alapvetően pozitív visszajelzést kaptunk.
Többször előfordult már, hogy néztem egy darabot, és azt gondoltam, bezzeg a Pintér Béla milyen jó előadást csinált volna ebből. Rendez egyszer nem saját darabot?
Sokkal nagyobb kihívás számomra a semmiből létrehozni egy saját ihletésű darabot, mint színre vinni egy klasszikust vagy egy kortárs darabot. De lehet, hogy nem mindig lesz így.
Van, hogy úgy érzi, elege van a színházból?
Soha.
Nincsenek mélypontok?
Dehogynem. Amikor úgy érzem, nem jó a téma, amibe belefogtam. Amikor úgy érzem, elrontottam valamit, nem tettem meg mindent a munka érdekében. Például már rég neki kellett volna kezdenem az új darabnak, de még egy sort sem írtam. Ez tavaly is így volt.
A magyar társadalom hagyományosan bipoláris. Az ember vagy népi vagy urbánus, vagy ősmagyar vagy idegenszívű. Ön viszont pátosz nélkül, 21. századi módon tudja beemelni a magyar hagyományt a saját művészetébe.
Elfogult vagyok a magyar népi kultúrával szemben. A táncházmozgalom annak idején nagy hatással volt rám, ugyanakkor mindig is liberális értékrend szerint gondolkodtam. Aki a magyarságát arra használja, hogy mások fölé helyezze magát, annak komplexusai vannak. Csak az bizonygatja bugyuta érvekkel, hogy a magyarok mindenek fölött állnak, aki valójában attól szorong, hogy értéktelen. Ez egyszerre kínos és szánalmas.
Névjegy
Az író, rendező, színész Pintér Béla darabjai összművészeti alkotások, melyek provokatívan reflektálnak a magyar valóságra. Pintér úgy zsonglőrködik tragikummal és komikummal, hogy sírás és nevetés egyszerre környékezi a nézőt. Ha valaki új értelmet adott a politikai színháznak, akkor az ő.
Pintér Béla Budapesten született, bőripari szakközépiskolát végzett, de 16 évesen már az Arvisura társulat tagja volt. 1996-ban a Schilling Árpád-féle Krétakör Teatro Godot-jában nyújtott alakításáért elnyerte az év legjobb férfi alakításának járó díjat. 1998-ban alapította meg saját társulatát. Pintér Béla 16 év alatt 20 darabot írt és rendezett, valamennyit óriási sikerrel. 2003-ban Jászai Mari-díjat kapott. 2006-ban Pintér Béla és Társulata a függetlenek közül elsőként nyerte el a POSZT fődíját."
