Aztán telt-múlt az idő és a kétezres évek tájékán a Szigeten egy sörözés közben szomorúan arról panaszkodtak, hogy már nem kellenek a dalaik, kénytelenek külföldi rockzenét játszani, mert csak azt tudják eladni. (Megjegyzem, igen jól és nagy sikerrel játszották mások dalait.) Megint fordult a világ, változott az ízlés (hogy jó vagy rossz irányba, azt mindenki döntse el maga) és hőseink újra a mennyországban érezhették magukat: dalaikat játszották a rádiók, dupla Best Of lemezük jelent meg, ők kezdték a Nagy Szimfonikus Koncertet...
Ők mégsem örültek. Legalábbis úgy nézett ki a koncerten. Visszafogottak voltak, kissé hidegek. Mintha nem élveznék amit csinálnak. Nem látszott rajtuk a zenélés öröme. A hangulat csak akkor oldódott, mikor elfogyott egy üveg vörösbor. (Nem mi ittuk, hanem ők. Lehet, nekünk is kellett volna?) Felcsillantak a tekintetek, mosolyra húzódtak a szájak, teátrálisabbak lettek a mozdulatok. (Egy volt igazgatóm mondta mindig, hogy nem érdekli a színésze mitől ég a színpadon, alkoholtól vagy drogtól vagy pusztán a tehetségtől, csak égjen!) Most nem éreztük az izzást a színpadon, de a rajongókat ez nem tartotta vissza a lelkesedéstől. (Kár, hogy kicsit csámpás lett a glória, amit a fotókon a lámpák rajzolnak a zenekar fölé.)
Eddig nem szerettük minden dalukat (ami nem baj), de sajnos most sem lettek ők a kedvenceink. Talán majd legközelebb...
Heaven Street 7 from simarafoto on Vimeo.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése