Interjú Ulmann Mónikával

,,Egészen mások vagyunk, mint amilyennek látszunk”

Az Orlai Produkciós Iroda január 24-én a Hatszín Teátrumban mutatja be Simon Stephens Heisenberg című kétszereplős darabját. A Magyarországon most először színpadra állított mű női szerepét Ullmann Mónika,  férfiszerepét Benedek Miklós játssza, Szabó Máté rendezésében. A próbaidőszak végén a Georgie-t alakító Ullmann Mónikát kérdeztük. 

– A partnered, Benedek Miklós azt mondta, nem tudja, hogyan kerül Heisenberg a darabba, miért ez a címe. Te tudod?

– Volt egy híres amerikai filmsorozat, a Breaking Bad, aminek a főszereplője egy teljesen szimpla tanárember, aki egyszer csak úgy lesz a drogmaffia feje, hogy a közvetlen környezete, a családja mit sem tud róla. Az ő álneve is az, hogy Heisenberg. A mi szerzőnk persze egészen más miatt választotta a Heisenberg címet; két olyan emberről szól a darab, aki egészen más, mint amilyennek látszik. Ennyiben utal a Heisenberg-féle határozatlansági relációra. 

– Örömödet leled Georgie szerepének megformálásában? 

– Kezdettől fogva öröm vele foglalkozni, mert Zöldi Gergő fordítása nagyon szellemes. Hihetetlenül erős a darab nyelvezete, tulajdonképpen már a szövegben benne van Georgie karaktere. Ilyen erős szöveggel nehéz bánni, ugyanakkor mutat egy utat a figura megformálásához. 

– Vígjáték vagy szomorújáték a Heisenberg?

– Emberi történet. Van benne keserűség is, humor is. Két ember fura egymásra találásáról szól: nem egy korosztályba tartoznak, de olyan élethelyzetben vannak, amikor egyszer csak egymás felé fordulnak.

– Úgy ismerkednek meg, hogy Georgie belecsókol a pályaudvaron üldögélő Alex nyakába. Életszerű helyzet ez? 

– Nem akarok túl sokat elárulni az előadásról, de annyit mondhatok: lehet életszerű egy ilyen helyzet. Például várok valakit, és egy padon meglátok egy nekem háttal ülő embert, sapkával és fülhallgatóval a fején. Lehet, hogy simán összekeverem azzal, akit várok, és hátulról megpuszilom. 

– Miért szeret bele Georgie a nála harminc évvel idősebb Alexbe?

– Nem tudom, de azt sem tudom megmondani, hogy az életben miért szeretünk bele valakibe. Sok-sok kicsi mozaikkockából összeáll egy kép valakiről, és egyszer csak azt veszed észre: szereted azt az embert. 

– Benedek Miklóssal először dolgozol együtt. Milyen a közös munka?

– Kétszereplős darabban játszani speciális élmény. Most fordulunk a próbák finisébe, és már látom, nagy űr támad majd a próbafolyamat végén. Jó minden nap készülni a találkozásra, együtt gondolkodni, elemezni, játszani ebben  az egyszerűnek tűnő, mégis igen sokrétű történetben. Miklós fantasztikus ember, élvezetes vele dolgozni. Hiányozni fognak a napi találkozások. 

– Egyenrangú partnereknek tekint benneteket Szabó Máté rendező? Kíváncsi a gondolataitokra, a véleményetekre?

– Máté a szövegből kiindulva közelíti meg a figurákat. Kevés olyan instrukciót kapunk, hogy ,,Lassabban!”, ,,Halkabban!”, ,,Indulj el tempósan!”. Beszélgetünk. Ez a légkör abszolút egyenrangúságot teremt, és nem csak hármunk között. Szakács Zsuzsi asszisztens, aki ragyogó teremtés, szintén simán elmondhatja az elképzeléseit. Szerencsémre, mert nagy segítség, hogy az ő női szemére is hagyatkozhatok. Máté által vezetve, de együtt hozzuk létre az előadást. 

– Orlai Tibor csapatának minden tagja egybehangzóan állítja, hogy remek dolog Orlai Produkcióban dolgozni. Neked tavaly nyár óta vannak tapasztalataid, azóta játszol a Tagadj, tagadj, tagadj! és a Élet.történetek.hu: Pira – Bella című előadásban. Szerinted miért jó ,,orlaisnak” lenni?

– Ugyanazért, amiért jó a Heisenberget próbálni: mert mindenki egyenrangú. Még nem találkoztam olyan színházi közeggel, ahol a művészeti titkár – magánszorgalomból – öltöztet is. Mester Évi iszonyatos energiával egyezteti a rengeteg színészt, akik ezer helyen játszanak, összeállítja Tibornak a havi előadásprogramot, de esténként ott van velünk, és öltöztet – mert imádja csinálni. Ez az alaphangulat megadja azt a lehetőséget, hogy egy világosító is bátran mondhatja: ,,Figyelj, húzd már arrébb azt a lámpát tíz centivel, mert ahogy most van, úgy nem lesz jó, visszaverődik a fény!”. Mindenki mindenféle – egyébként nagyon fárasztó – protokoll nélkül hozzáteheti az előadáshoz azt, amit tud, és ettől magáénak érzi a produkciót, fontos neki. Ha kizárjuk az embereket a döntésekből, akkor favágásnak érzik a munkájukat. Orlainál mindenki egy alkotói közösség tagja. 

– Ott tartasz most a pályádon, ahol a kezdeti terveid szerint szerettél volna?

– Lehet, hogy ez önvédelem, de soha nem tervezek. Nemrég volt egy bemutatóm a MU Színházban, a Terminal Workhouse: Isten hozott a majomházban. A Terminal Workhouse-nál, amely független színházi társulás, sokkal tágabban értelmezhető az alkotómunka, mint a kőszínházakban, és ez számomra lényegesen izgalmasabb. Már a témaválasztásnál is jelen lehetek, ha akarok, manuálisan is besegíthetek, például a díszlet készítésébe, egyszerre több tevékenységet űzhetek. Ilyen közegekben tudom igazán jól érezni magam, úgyhogy most köszönöm, jól vagyok. 

L. Horváth Katalin