A három halászlé meséje + 1

Szibilla szót, hogy macskazenélnek a Faterral valami blúzfesztiválon Szegeden, menjünk. Így, hát felpattantunk a hétmérfőldes Opelra és egyik kerekünk itt, másik ott, hipp-hopp Szeged mellett termettünk és áradt a fülünkbe a muzsika, a szánkba a sűtkóbász és a pályinka (meg sör, meg viski, meg jégermatyi).
Másnap - szó szerint és jelképesen is -, (mert mit tehet az atyámfia a Tisza partján) elmentünk vadászni egy halászlére. Lőttünk a színház melletti kalózcsárdában mingyá többet is: nekem vegyihali jutott tészta nékül. de Szegeden élj úgy, mint a szegediek!
Nem vót rosz első pillantásra - főleg miután erőssen megpaprikáztam -, de alig egy óra múlva mehettünk vóna motorcsónakozni a folyóra motor és csónak nélkül, akkorákat fingottunk mindahányan. (Szerencsére sokan vótak az utcákon, így mindig másra tudtuk kenni a dógot!)

A második adagot baján faltuk fel a híd alatti csárdában. Frissen festett helyiség, udvarias kiszolgálás, igazi, tésztás bajai hallé, amit annak ellenére bevágtunk, hogy nem is vótunk éhesek. (Baját látni és halászlét enni...!) Na, ez vót az igazi egy!...

És most jön a legrosszabb! Balatonmária-Alsón a parton: szinte üres véndöglóban cérnametélttel! hozták a külön főzőtt, íztelen halat és levet, melyet kénytelenek voltunk a tányérban hagyni, bár legszívesebben az asztalon hagytuk vóna. Egy másik csehóban találtunk még ehetetlen viziszörnyeket, de ott legalább a koctélbár remek vót.

Három a magyar igazság - itt csak a bajai vót az -, és egy a ráadás, de az nagyon.
Az igazi kettőt Alsónánán, barátom szakács barátja rittyentette nekünk pontyból, de annyira, hogy még egymás tíz ujját is megnyaltuk vóna utána, ha nem számít ez tulságos bizalmaskodásnak. (Közben meg vjl(ab) nyomta a talpalávalót reggeltől hajnalig. Nem is tettünk mást, csak ettünk, ittunk és roptuk, ki meddig bírta.)

Hát ez vót a négy halászlé meséje, csak el ne csapjátok a hasatokat vele!
(egy tán balkáni, a gasztrokukac)