Bérczes László: Nullára – és az már nyereség! Mert jó volt a fesztivál. Más célunk nincs.
35 ezer embert láttok vendégül, ugyanakkor azt mondjátok Kiss Mónikával, kedveseddel és szervezőtársaddal, hogy a fesztivált addig érdemes csinálni, amíg „a kosár elfér kettőtök tenyerén”. Még elfér?
Bérczes László: Éppenhogy elfér, azért le-lepottyan egy-két dolog a négy tenyérről. Ugyanakkor azt is el kell mondjam, hogy valódi bizalmi tőkét szereztünk és egy csapat alakult körénk, tehát már nem ketten tartjuk a fesztivált a kezünkben. Mondok egy példát: Ernő, aki a technikát adja vagy Kálmán, aki a vendéglátással foglalkozik, tehát úgymond „idegen elemek”, szívügyüknek tekintik a Katlant. Nem a „kaszálás” érdekli őket, hanem hogy ők is részesei lehessenek valami jónak. Lámpát, hangfalat adnak, meg kolbászt, sört árulnak, de jönnek a megbeszélésekre, tudják a teljes programot, ötletelnek, segítenek megoldásokat keresni. Az emberség mentén működünk és nem a haszon mentén. Most az a feladatunk, hogy megtaláljuk a megfelelő arányt a bevált, szeretett programok és az újdonságok között. Idén szöget ütött a fejembe, hogy a fesztivál ideje alatt zajlik majd az Olimpia. Nem lehet, hogy úgy csináljunk, mintha nem így lenne, ezért szeretnénk építeni az eseményre. Híres sportolókat szeretnénk hívni, és már elképzeltem Palkonya és Kisharsány között egy nagy olimpiai futást…
Szerinted a nyári melegben rá lehet majd bírni az embereket?
Bérczes László: Biztos, hogy igen... Kaposváron farsangi félmaratont rendeznek februárban. Voltam olyan marha, hogy legutóbb én is indultam, sőt a színházból is szerveztem öt csapatot – és csak azért nem többet, mert aznap délután előadás volt! Mínusz tízben futottunk… Na most a mínusz tíz nem jobb, mint a plusz harmincöt, nem?
Igazából nem a Kovács Lajos könyv óta gondolod így?
Bérczes László: (Nevet.) De. Lajos fut, tudhatjuk róla. Amikor a könyvet írtam róla, akkor is ment hajnalban futni, én meg szaladtam vele, hogy megtudjam milyen érzés. Azon kaptam magam, hogy Lajos ott liheg mellettem, nekem meg tök jól megy. Persze ő súlyosabb alkat, engem meg a szél is fújt. Elkezdtem, és később elindultam a városi versenyeken. Egyszercsak Bagossy Laci is föltűnt ezeken a futásokon, odajött hozzám, mondta, hogy „figyelem az eredményeidet...” Azóta már ötször teljesítettem a maratont. Szóval kaptam ezt az élményt, és talán továbbadhatom másoknak is, egy csomó Hajónapló Műhelyes fut...
Tervezel más újítást is?
Bérczes László: Lesz francia cirkusz-színház Kisharsányban. Workshopot is tartanak. Mégis egy picit elégedetlen vagyok magunkkal, mert nem foglalkoztunk eleget azzal, hogy a saját szemléletünket megvalósítsuk, hogy a dolog pénz részét másodlagossá tegyük, hogy a haszonelvű, fogyasztói katasztrófa, aminek részesei vagyunk, az Ördögkatlanon ne üzemeljen, hogy öt napig más szabályok érvényesüljenek, mint általában... Nem tudom pontosan leírni a szándékot, mert akkor már testesült volna, nem tudok példát mondani, mert az maga az ötlet lenne. Olcsók akarunk maradni, hogy bárki jöhessen, ez sikerül, ez öröm, de kevés. Nem jutott elég időnk azon rágódni, hogy lehetne elérni, hogy mondjuk kétszáz bicikli rendelkezésre álljon és szabadon lehessen vinni, letenni, felvenni. Lehet, hogy ez csak álom.... Nem tudom...
Úgy érzed nagyobbat kéne álmodni?
Bérczes László: Igen. Hogy egy sziget legyünk, hogy öt napig egy másik Magyarország legyünk. A vágyaink országa, ahol minden emberi és normális. Miközben öt napig védnökünk, Törőcsik Mari jelszavát hangoztatjuk: „nem vagyunk normálisak!”.
Mi az akadálya ennek?
Bérczes László: Hát… mi magunk. Magunkra, szervezőkre fordítva: egyrészt az, hogy egy csomó dologban már tapasztalatot szereztünk. Erre szükség is van, ugyanakkor nem akarjuk rutinból csinálni. Másrészt csak a múlt hét óta tudjuk, hogy lesz annyi pénzünk, amiből meg lehet rendezni a fesztivált, tehát mostantól következik az igazi szervezés. Már januárban lekötöttük a programok többségét, amihez szükséges egyfajta szélhámosság, de ebből a szélhámosságból több kéne a nagyobb álmok megvalósításához.
Most mekkora szélhámosok vagytok?
Bérczes László: Mondok egy példát. A francia cirkuszosok közül márciusban járt itt egy srác, akivel végigmentünk a falvakon. Tehát ő tényként kezelte, hogy jönnek, de azért azt érzékeltetni kellett, hogy bár a Brigi megkínál minket a finom borával, jót eszünk, rátalálunk a megfelelő helyre a cirkuszi sátruknak, ez mégsem jelent garanciát arra, hogy ki tudjuk fizetni a csapatot. Ilyenkor egy picit szélhámos vagy, mert miután koccintasz, és összeölelkezel a franciával, érzed, lehetetlen lesz mindezt visszavonni – miközben még üres a zsebed. A magadra mért felelősség azt mondatja veled: ennek muszáj meglennie.
Nem nyugtat meg, hogy eddig mindig jól alakult a dolog?
Bérczes László: Nem, mert három helyett két lábon áll a fesztivál: a pályázatokon és a jegybevételen. De szponzorok nincsenek, nem csak azért, mert ügyetlenek vagyunk. A pályázatok közül is van egy, ami az alapot szolgáltatja, a kulturális fesztiváloké, az NKA-nál. Ha ezen nyerünk, akkor van fesztivál, ha nem, akkor nincs és teljesen mindegy, hogy mondjuk támogatják-e a kortárs irodalomi programunkat egy kisebb pályázaton. Nyertünk, köszönjük, van fesztivál.
Mónival azt is megfogalmaztátok, hogy a politika semmilyen oldalról nem szivároghat be a rendezvényre. Ez sikerül?
Bérczes László: Igen. De az előkészületek során protekcióra van szükség, mai szóval lobbizni kell. Azért merek erről beszélni, mert mindenki ezt csinálja. Figyelem, mint ahogy mindenki figyelte idén és azelőtt is, hogy kik a kuratóriumok tagjai. A személyek változnak és azokkal próbálunk meg kapcsolatot teremteni, akik éppen benne vannak egy kuratóriumban, velük szeretnénk megértetni, miért fontos az, amit csinálunk. Ehhez el kell érni, hogy meghallgassanak. Na most ezek az emberek azért (azért is) kerülhetnek ilyen helyzetbe, mert az adott pillanatban megfelelnek a politikai elvárásoknak. Ez normális. Tehát ha te beszélgetsz velük, akkor ezt tudod róluk és ez önkéntelenül befolyásol. Amikor a pályázatot írod, átgondolod, mit hangsúlyozol, mit nem. Megpróbálunk nem hazudni.
Egy Ördögkatlan esetében mi az, amit szerinted nem tanácsos hangsúlyozni?
Bérczes László: Mondok egy példát. Indultunk egy pályázaton azért, hogy támogassák az említett kortárs irodalmi programunkat. Beadtunk egy – én így nevezem – „színes-szagos” dolgot. Beillesztettünk fotókat az anyagba, úgymond illusztrálva a múltat, egyet például arról, ahogy sok ember közt beszélget Závada Pál, illetve ha jól emlékszem, Esterházy Péter. Bevallom, eltöprengtem, helyes-e most ezeket a fotókat berakni. Aztán szégyelltem magamat érte. Mégis végig kellett ezt gondolnom ahhoz, hogy eldönthessem: nem érdekel, ha a személyük miatt nem kapunk támogatást. Miközben tulajdonképpen nem mindegy, hogy ki van a fotón, ha az minőséget képvisel?!.
Arra törekedtek, hogy az Ördögkatlané úgynevezett kiegyensúlyozott program legyen?
Bérczes László: Arra törekszünk, hogy minőségi program legyen. De látod, azért a fejünkben van, hogy ki milyen oldalhoz tartozik, vagyis inkább kit miként bélyegeztek meg. Egyébként az Ördögkatlanról sokszor mondják azt, hogy „tisztára liberális fesztivál” és azt is, hogy „jobboldali fellépők fesztiválja”. Na ezt mérlegelje az ember!
A fesztivál egyik mottójául egy Ruszt József idézetet választottatok: “Vissza kell térni a kézművességhez. A „kosárfonáshoz”. Ez évtizedek óta mániám. A Bárkának ez
lehet a titka: nem „új” színházat kell csinálni, hanem vissza kell adni a színházcsinálás esetlegességét, eseményszerűségét, ezáltal közéletiségét. De azt a fajta közéletiséget, aminek az ünnephez van köze, hiszen a színház eredetileg az ünnepekből született.”
Bérczes László: Ruszt egy hozzáállást határozott meg. Persze ő egy tíz-tizenöt fős kis társulatra gondolt, amikor ezt mondta, mi meg egy harmincezres fesztiválhoz próbáljuk alkalmazni ezt az elképzelést.... Mindenesetre ebből a gondolatból következik a tenyér-példa. Ha „kézműves vagy”, ha a tenyeredben tudsz tartani valamit, akkor sokfelől meg tudod vizsgálni, minden részét meg tudod érinteni. Az Ördögkatlannál látom az áfát, de látom a palkonyai templomot, és azt, amikor a buszszínházasok még a forgalmat is leállítják, hogyTörőcsik Marit köszöntsék, és próbálok arról gondoskodni, hogy mindez együtt a derű felé mutasson...
Ruszt gondolatát a kaposvári színházban is szem előtt tartod?
Bérczes László: Az, amiről Ruszt beszél nehezen valósítható meg egy nagyobb kőszínházban. Ettől még nem szabad elfelejteni , de lehetetlen volna mindenáron érvényesíteni. Amikor nagyon megszerettem ezt a szöveget, akkor épp a Bárka létrehozásának időszakát éltem. Akkor még egy nagyon romantikus valaki voltam, kevés tapasztalattal. Számomra kérdés, hogy most, amikor már szereztem tapasztalatokat, képes vagyok-e a ruszti gondolatot továbbra is vinni magammal? Az ünnephez és a kézművességhez való visszatérés ma tudatos naivitást követel meg. Látom az akadályait, a nehézségeit, mégse szeretném az automatikusan előtörő szkepszist hordozni.
Közel egy éve azt mondtad, bátrabban mentél volna máshová, hiszen Kaposváron nem lehet megfelelni… Ezt most hogy látod?
Bérczes László: Továbbra is így látom. Épp ezért jelenleg mértéktartó vágyaim vannak, és ezeket is gigantikusnak érzem néha. Például azt, hogy el tudjam magam fogadtatni a társulattal, és hogy én is el tudjam fogadni a társulatot. Ehhez türelem kell, mert ennek megvan a maga ideje. Eddig csak hat hónapot töltöttem Kaposváron. Gyakorlatilag november 1. óta vagyok ott, mert az évad elején még Szabadkán dolgoztam.
Úgy hangzik, mintha nem menne könnyen az egymáshoz csiszolódás…
Bérczes László: Nehezebb, mint ahogyan gondoltam. Ennek biztosan az is az oka, hogy sokféle emberrel kell megismerkednem ott, aki rengeteg sebet szerzett az elmúlt években. A sebeket nagyon nehéz kezelni, ahogy az idegenséget sem egyszerű. Mivel egyelőre ismerkedünk, egy csomó feltételezésünk van a másikról, minden tekintetből megpróbálunk valamit kikövetkeztetni. Ha az egymáshoz való viszonyulásunkban érvényesül mindaz a sebzettség, ami bennünk lakozik, ha eluralkodik, akkor félreértések, azokból pedig rossz lépések következnek. Ezt próbáljuk elkerülni. Úgy érzem, nem csak ehhez kell türelem, de a produkciókhoz is, mert mindannyian azt várjuk, mikor dobbantunk már egy nagyot. Ez volt az első közös évadunk Rátóti Zolival,ez az évad négyes alá az én megítélésem szerint. Ennek van jó oldala: nincs benne kettes, és van rossz oldala: nincs benne ötös.
Min múlik az, hogy otthonosan érezd magad Kaposváron?
Bérczes László: Nézd, akárhogy nézem, idegen elem vagyok ott, hiába jártam Kaposvárra fiatalon, a 80-as években. Ez mindaddig így marad, amíg például eltévedek az épületben és amíg nem tudom mindenkinek a nevét a műszakból. Nyilván egyre otthonosabb leszek. Erre nagyon nagy szükségem is van, mert mindig kis közösségben dolgoztam, a Magyar Naplóban, a Színháznál vagy a Bárkán. Amíg középiskolai tanárként működtem, mindegyik diák nevét tudtam, azét is, akit nem tanítottam. A kaposvári színházat néha emberi léptéket meghaladóan nagynak látom, aztán beszélek a színpadmesterrel, az egyik takarítónővel, valamelyik asszisztenssel, és újra rájövök, hogy itt is „csak” emberek, sorsok vannak, és meg kell ismerkedni velük. Én eddig türelmetlen voltam magammal és másokkal szemben. Most már felismertem például azt, hogy a társulatot megviselte, hogy hosszú ideig ideiglenességben létezett: akkor, amikor Babarczy László már nem akart igazgató lenni, de látta, hogy muszáj még egy évet kitöltenie, akkor, amikor Znamenák István egyetlen évet kapott igazgatásra, akkor, amikor Schwajda György egy meg nem valósuló építkezéshez szerződött... Tehát ideiglenes évadok követték egymást, és – logikus - senki nem vállalt fel bizonyos döntéseket. Márpedig muszáj döntéseket hozni, és ha tízből nyolc jó döntést hozunk, az már nem rossz arány.
Egyszer említetted, hogy az első teljes, közös évadotokban Zolival, szeretnéd, ha Mohácsi János és Vidnyánszky Attila is rendezne a színházban…
Bérczes László: Jogos a felvetés… Ez nem sikerült, csak Attila fog Kaposváron rendezni – ennek viszont nagyon örülök. A közös munka kompromisszumokat követel… De nem vagyok hajlandó tudomásul venni a szekértáborokat, és hovatartozás szerint minősíteni, vagy minősítődni. Rettenetes, hogy ellenségeskedés van. Rettenetes. És ebből nem tudom, hogy lehet kivonulni! Pedig mindenki, mint egy időzített bomba ketyeg emiatt…
Esélyes, hogy Kaposváron fognak felrobbanni, mondjuk az egyetemen, ahol Mohácsi János helyett Vidnyánszky Attila, az újonnan alakult színházi intézet igazgatója indít osztályt…
Bérczes László: Én nem folytam bele az egyetemi ügyekbe, de például Kelemen Józsi osztályát ismerem, mert jártak az Ördögkatlanon, a színházban is bemutattak „partizán-munkákat” tehát látom, hogy jól működnek. Hallgattam Attilát is beszélni jól hangzó tervekről… Jó lenne, ha az, ami van, és az, ami lehet, egymásra találna.
Tudatos naivitásból mondod, vagy valóban látod ennek esélyét?
Bérczes László: A párbeszédben hiszek, de szerintem ez már nem tudatos naivitás, hanem orvosi eset… De nem akarok, nem tudok rajta változtatni, mert azt látom, hogy annyi mindentől megfosztjuk magunkat nagy megosztottságunkban: mindenekelőtt a szabadságtól. Ezért nem vagyok hajlandó betagozódni, és azért sem, mert ha látok egy jó előadást, örülök, tök mindegy, ki rendezte. Erre tuti, hogy van, aki azt mondja: biztos csak gyáva vagyok. Lehetséges. Úgynevezett bátornak lenni nem nehezebb, mint úgynevezett gyávának. Ott volt az Új Színház-ügy. Bizottsági tag voltam, Szabadkán dolgoztam az eredményhirdetéskor, nyilatkoztam az ügyről, videoüzenetet is küldtem. Szerintem is hiba volt Dörneréket kinevezni, pláne úgy, hogy konszenzus volt különböző oldalak között abban, hogy ez helytelen. Viszont nem írtam alá a petíciót, sajnáltam, hogy elindult egy abszolút politikára koncentráló hőzöngés az Új Színház körül, amelyben sokan hősileg akartak fellépni, ahelyett, hogy az egyetlen pillanatra felcsillanó egyetértést használták volna ki. Azt, hogy sokan bal- és jobb oldalon egyetértettek. Valakinek azt mondtam nemrég, hogy lefogadom az Ördögkatlan teljes költségvetésébe, hogy Vidnyánszky Attila nem látott még Mohácsi János rendezést, és Mohácsi János nem látott mégVidnyánszky Attila rendezést. Én ismerem és nagyra tartom mindkettejük életművét. Tudnék tolmácsolni. De tolmácsra ma nincs szükség. Innentől kezdve úgy harcolnak egymással, hogy nem ismerik a másikat. Nem csak ők vannak így ezzel, hanem az egész ország… Nyilvánvaló, hogy az tud nagyvonalú lenni, aki hatalmi helyzetben van. De a hatalom soha nem nagyvonalú. Ez hiba. Mert soha nem segít a söprés: „eddig ti voltatok, most meg mi jövünk”. Ilyen nincs. Ez egy ország, a miénk, nagyon különbözőek vagyunk benne, de hát együtt kell dűlőre jutnunk. És az lehetetlen lenne, hogy az Ördögkatlanon sokezer ember, aki például Berecz Andrást hallgatja, azzal foglalkozna, hogy ő jobboldali-e… Szerencsére nem ezzel foglalkoznak: tökmindegy, mert zseniális alkotóember. A megosztottság csak a fejekben létezik. A fesztiválon szerencsére egész emberek vannak jelen. Ezért merem mégis megkockáztatni, hogy sziget vagyunk. A párbeszéd, a nyitottság, az emberség, kimondom: a szeretet szigete.
