Csankó Zoltán: ,,A volt párom ugyanúgy sétált ki az ajtón, mint Nóra”
Július 6-án Szentendrén debütált az Orlai Produkciós Iroda és a Szentendrei Teátrum közös produkciója, Lucas Hnath Nóra II. című darabja, Kováts Adéllal a főszerepben. Az előadás augusztus 31-étől látható a Belvárosi Színházban.
,,Kopogtatnak. Az ajtó nyílik, mögötte Nóra áll – tizenöt évvel azután, hogy Ibsen nagy botrányt kavart és betiltott klasszikusában becsapta maga mögött. Miért jött? Mi történt vele azóta? Megérte kivívnia függetlenségét? Mit akar azoktól, akiket akkor elhagyott? Mit szólt hozzá a társadalom? És mit szólunk hozzá mi a XXI. században? A fiatal szerző friss darabja tavaly hatalmas kritikai és közönségsikert aratott hazájában, a Broadway valóságos szenzációja volt. Sziporkázó humorral és nagy emberismerettel tárja elénk a színháztörténet egyik legzajosabb ajtócsapásának utóhatásait” – olvasható a színlapon. Ezúttal a Torvaldot, Nóra elhagyott férjét alakító Csankó Zoltánt kérdeztük.
– Milyennek találta az ötletet, hogy egy mai szerző, Lucas Hnath folytatta az ibseni történetet?
– Amikor Orlai Tibor átküldte a nyers fordítást és elolvastam, végtelenül izgalmasnak találtam. Én ugyanolyan helyzetbe kerültem a magánéletemben, mint Torvald a darabban: a volt párom tulajdonképpen egy pillanat alatt ugyanúgy sétált ki az ajtón, mint Nóra. Ahogy Nóra és Torvald sem, mi sem tudtuk megbeszélni a párommal, hogy mi volt a baj, mik voltak az igazi problémák. Nekem ettől különösen izgalmassá vált a darab. Lucas Hnath fiatal, modern szerző, nagy bátorságra vall, hogy Ibsen után megírta a Nóra II-t: Nóra tizenöt év után visszatér az elhagyott családi fészekbe. Ráadásul nem a mában, hanem a sokkal konzervatívabb ibseni időszakban játszódik a történet. Tizenöt év történelmi léptékkel mérve nem nagy idő, az emberek ugyanúgy álltak ezekhez a problémákhoz, mint előtte, nem következett be forradalmi változás. Akkor az ilyen cselekedetek másfajta elbírálás alá estek, mint ma, a társadalom sokkal jobban megvetette a férjüket és gyereküket elhagyó nőket.
A fiatal Lucas Hnath szerintem még nem lehet igazán tisztában az élettel – mondom ezt ötvenhat évesen –, mégis létrehozott valami szellemeset. Amin lehet ,,csámcsogni”, vitatkozni, szórakozni. Nincs ízlésem ellenére, amit írt, de azért meg kell mondanom: én biztosan nem azt tenném, amit Torvald. Persze mint színésznek egyrészt azt kell követnem, ahogyan a szerző jellemzi ezt az embert, másrészt azt, amit a rendező szeretne. Nekem egyébként csak két, igaz, nagyon hangsúlyos jelenetem van Nórával, azaz Kováts Adéllal, az egész darab, ugyanúgy, ahogy Ibsennél, Nórára épül.
– Miben tér el a saját véleménye attól a karaktertől, akit játszik?
– Biztos, hogy nem így viselkednék.
– Hanem hogyan?
– Az maradjon az én titkom. Mindenesetre, ha hazamennék, és ott találnám azt, akivel együtt éltem hosszú évekig (mert a takarító nénim beengedte), és elkezdene követelőzni, biztosan nem az történne, mint a darabban. Nehogy félreértsék, nem vagyok vadállat, nem arról lenne szó, hogy furkósbottal kiverem a lakásból, de másként viselkednék, mint Torvald. A párommal nem volt közös gyerekünk, ebből a szempontból nem hasonló a történet, pusztán az elhagyás ténye és módja közös a magánéletemben és a darabban. Nem azt mondom, hogy a faképnél hagyásomnak nem volt előzménye, nyilván volt, ahogy Nóra és Torvald viszonyában is, de nem látszott annyira súlyosnak, hogy egyszer csak kisétáljon az ajtón.
– A magánélete és a darab témája közötti páthuzamon kívül mi vonzotta annyira, hogy evállalja a szerepet?
– Az is inspiráló volt, hogy újra együtt dolgozhatok Kováts Adéllal. Nagyon sokat játszottam vele a Radnóti Színházban. Színpadon volt a testvérem, a szeretőm, a barátom. Az Anconai szerelmesekben például kétszáz előadáson keresztül játszotta a testvéremet, a Zűrzavaros éjszakában a szeretőmet, a Solness építőmesterben is együtt játszottunk. És természetsen kíváncsi voltam az Orlai-,,birodalomra”, arra, hogyan működik a magánszínházasdi. Azt tapasztaltam, hogy elképesztően profin. Egyetlen zökkenő sem volt. Tibor ott volt a próbákon is, és követte az egész folyamatot. Hihetetlen, hogy mennyire odafigyel mindenre és mekkora becsben tartja a színészeket. Nagyon sokat segített nekem, hogy otthon érezzem magam a produkcióban. Annak is örülök, hogy megismerhettem Bodnár Erikát, akit eddig csak a televízióban láthattam, és nagyon jólesett, hogy azt mondta: ő maga is örült a találkozásnak. A fiatal, rendkívül tehetséges László Lilivel is jó együtt dolgozni, nagyon szépen játszik. Sok hozadéka van a Nóra II.-nek, ami tulajdonképpen egy másfél órás villámtréfa, szeretem az előadást.
– Szentendrén kapott közvetlen visszajelzéseket a nézőktől?
– Az egyik előadás után kifelé menet szembe találtam magam egy hét-nyolc fős női csoporttal. Rám köszöntek, gratuláltak, és azt mondták, nem tudnak egymástól elválni, mert még mindig az előadásról beszélgetnek. Megvitatják, érdemes-e összeházasodni vagy nem; kinek volt igaza, a férfinak vagy a nőnek. Azt mondtam nekik: nagyon örülök, hogy ez beszédtémává vált, csak egy baj van: az, hogy nincs önök között egy férfi sem. Jó lenne, ha egy férfi is hozzászólna. (Nevet.)
– Tanulhatnak valamit az előadásból a férfiak?
– Ha eléggé nyitott az ember, akkor mindenből tanulhat. Egy újságcikkből is. Épp a próbák idején jelent meg az egyik tévés személyiség hölgy őszinte nyilatkozata arról, hogy mi volt a probléma, miért vált el a férjétől. El is tettem a cikket. Minden mondata olyan, mintha Lucas Hnath írta volna, ugyanazokat a szófordulatokat használja. Mulatságos, egyben tanulságos volt olvasni. Tényleg ilyen az élet. Ezért tetszik a Nóra II. a nézőknek. Remélem, a Belvárosi Színházban is olyan nagy sikerünk lesz, mint Szentendrén volt. Mindenkit eltalál a darab, ahogy engem is eltalált az első olvasásnál. Azt, aki már járt ebben a cipőben, a saját tapasztalatai miatt gondolkodtatja el, azt, aki még nem élt át ilyet, azért, nehogy rá is sor kerüljön. Mindenképpen lesz közös gondolkodási pont, de közben sokat lehet nevetni az előadáson. Akár saját magukat is megmosolyoghatják a nézők, mert ők is valahogy úgy veszekedtek, mint Nóráék, vagy éppen úgy sunnyogtak el valamit, mint ők. Jópofa, bő humorral megírt darab. Volt, aki azt mondta: olyan gyorsan elrepült a másfél óra, hogy nem is értette, hogyhogy vége van már az előadásnak. Nézte volna még, annyira lebilincselte a történet.
L. Horváth Katalin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése