2014 januárjában kezdtük el próbálni a Hamletet az Örkény Színházban, márciusban pedig kitettük a közönség elé. 2015 nyarán a POSzT vendégei voltunk a darabbal, 2016 májusában az 50. előadásnak örülhettünk együtt. Ebben az évadban tegnap mutattuk meg először újra a nézőknek.
Számos oka van annak, hogy eddig minden alkalommal tele lett a színház figyelő, értő, velünk érző és/vagy velünk gondolkodó emberekkel, akik kíváncsiak ránk. Sok találó véleményt és komoly elemzést hallottam és olvastam a játékunkról, melyek különböző szemszögekből, mást és mást megpillantva, kihangsúlyozva, felfedezve reflektáltak erre a Bagossy László által jegyzett rendezésre.
Én arról szeretnék írni, hogy kívülről belecsöppenve – nem színészként, de a színházat és a játékot öröktől fogva alapközegemnek és alaptermészetemnek tudva – hogyan látok dolgokat, amik csak belülről észlelhetők. Őrzöm magamban a külső szemlélődőt, de nem vagyok többé kívülálló. Ugyanakkor szinte semmi nem marad rejtve számomra, mégsem számítok belső embernek…
A Hamletünk minden más erénye mellett azért annyira szerethető, mert szeretjük játszani és jól is játsszuk.
Nem kétséges, hogy kiváló alapanyagok álltak rendelkezésre ahhoz, hogy valami nagyszerűt főzzünk ki: William Shakespeare angol eredetije rendkívül időtállónak bizonyult, Nádasdy Ádám magyar fordítása remekül sikerült, a norvég szövegeket Domsa Zsófia állította össze ennyire színesen rétegzettre, a zenével elmondhatókat pedig Kákonyi Árpi fogalmazta meg. Víziója életre keltéséhez a rendező nagyon tehetséges színészekből és saját nagyon tehetséges színészpalántáiból válogathatott. De azt a legelején senki sem tudhatta, hogy a csoportos szereplőkből formálódó sokaság mennyire fogja szétforgácsolni vagy összekovácsolni a közös munka egészét.
Én estéről estére úgy érzem, hogy amennyire magányos Hamlet az őt körülvevő tömegben, amely hivatott is érzékeltetni, felnagyítani az ő elveszettségét, magárautaltságát, fokozódó elszigeteltségét, olyannyira biztonságban lehet a címszerepet alakító Polgár Csabi, mert ott vagyunk neki. Visszük a vállunkon, segítjük, hogy szárnyalhasson, mert szeretjük és tiszteljük, és látjuk, hogy nagyon-nagyon jól teszi a dolgát. Persze mindeközben azt is érzem, hogy nekünk sincs miért aggódnunk, hiszen ő viszi igazán vásárra a bőrét, és egymaga képes magával röpíteni mindannyiunkat.
Lenyűgöző látni, hogy Csabi mennyire kiteljesedett ebben az alakításban. Egyszerre van jelen színészként, aki képes abszolút kívülről nézni saját magát, de közben teljesen benne él a figurában. Folyamatosan tisztában van azzal, hogy “ez csak játék”, mégis minden kiejtett szava úgy hangzik, mintha nem betanult szerepet mondana, hanem pont azt, ami éppen akkor az eszébe jutott. Ez teszi lehetővé, hogy az összes változásra, eltérésre, zavaró körülményre, amitől sok színész leblokkolna, ő a lehető legnagyobb leleményességgel tud reagálni. Nem fél a rögtönzésektől, így a játszópartnerek sem félnek, és az ilyen típusú “elkalandozások” elég jól szoktak elsülni.
A Hamletünk tehát többek között azért annyira jó, mert szeretjük játszani és jól is játsszuk. A többes szám első személybe pedig nem csak azok tartoznak bele, akiket a néző a színpadon láthat, hanem azok is, akik a kulisszák mögött dolgoznak, meg azok is, akik a bejáratnál köszöntik és beljebb kalauzolják a hozzánk érkezőket.
Vid Gabriella
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése