Ahogy vártam a buszt a nagy melegben és nézelődtem, ismerös arcot pillantottam meg: a taxisor elején ott állt bunyós Attila. Egyik kezét a neon zőld mountenbike kormányára tette, a másikat elég magasra emelve integetett felém, fülig vigyorogva. Megmerevedtem, ott álltam mint egy szobor, teljesen leblokkoltam, de szerencsémre jött egy járat, nem is néztem, hogy merre, villámgyorsan felpattantam. A buszról láttam, hogy teljes erejét bedobva egyre közelebb tart, és fülég érő szájával intett. Mozdulataiból azt vettem ki, szeretné ha leszállnék a következőnél. Teljes pánik tört rám, féltem, nagyon féltem tőle, ezért úgy gondoltam nem a megszokott helyen szállok le, továbbhaladok és a kanyar után lelépek. A nagy tömegben igyekeztem elvegyülni és szinte futva betértem egy kisebb élelmiszerboltba. Mély levegőt vettem és úgy emlékszem vettem pár darab zsemlét és hideg ásványvizet. Lassan indultam ki, körbenéztem és teljesen másik irányba haladva elértem egy korábbi járatot hazafelé. Remegő kezemmel alig tudtam kinyitni a vizes palackot, de sikerült és ahogy kortyolgattam a vizet, kicsit nyugodtabb lettem.
Kapunk előtt anyám a szomszéd asszonnyal beszélgetett, de mikor meglátott elköszönt, felvette gyors ritmusom és jött mögöttem.
- Állj már meg! Hová ez a nagy sietség? Állj meg! Tudod ki volt itt?
- Kicsoda? - kérdeztem most én erőteljesebb hangon.
- A volt férjed keresett és be akart jönni. Én be is engedtem, de mikor apád meglátta kitessékelte az utcára és többször ismételve világosan tudtára adta, hogy nem szeretné soha itt látni. Aztán apád elkezdett kiabálni velem, hogy elment az eszem, mit képzelek, hogy beengedem. Apáddal most mi a bajotok? Láttam nem ivott, itt dolgozott a közelben és látni akart.
- Anyu! Hagyj most békén, nem akarok látni senkit!
- Csak nem megint azzal jössz, hogy bántott és azért hagytad ott? Ugyan már, biztos elege lett belőled, mert lássuk be nem vagy egy háziasszony típus. Gondolom, ez lehetett a baj és könnyebb volt inkább hazajönnöd. Apádnak beadhatod ezt a szöveget, de nekem nem. És látod, még ennek ellenére is szeret. Nem akarod újra megpróbálni vele? Mért gondolod,hogy itt jobb lesz? Nem mindegy, hogy ki kiabál néha-néha?
Már az üvöltés határán voltam és azt mondtam:
- Milyen anya vagy? Ha egyáltalán az voltál valamikor? Hol voltál mikor szükség lett volna rád?
- Hát tudod, jobb ha fogod magad és elmész, engem ne vádolj meg semmivel a saját házamban.
Annyi erőm volt még,hogy gyorsan a szobámba menjek, a rosszullét kerülgetett.
Apró, szürke foltokat láttam és egy mélyebb férfi hangot hallottam.
- Az injekció után nemsokára jobban lesz, addig is igyon sok folyadékot és pihenje ki magát, nem lesz semmi baj.
Kezdtem egyre élesebben látni és a háziorvosunk állt ott, pakolgatta táskájába a dolgait és elment. Ezután anyám elég nagy hangerővel /amit gondolom ő már meg sem hallott/ kérdezte tőlem:
- Na, kellett ez neked? Most mivel jobb, hogy ennyire felmérgelted magad ilyen apróságon? Majd apád őriz! Úgyis mind a ketten éjféli baglyok vagytok. Na, én megyek pihenni, ha ezek után még tudok, mert én tartom fenn a családot, de látom ezt senki nem veszi észre. És kisasszony! Köszönöm, hogy bocsánatot kértél az ocsmány beszédedért, hát ezért kellett nekem gyerek, így hálálod meg, hogy annyi kínkeserves éven át még a széltől is óvtalak!
Ugye most csak hallgatsz, tudod, hogy igazam van, de mára fejezzük be!
Ja, és tedd ki a bankkártyád az asztalra, mert holnap megyünk apáddal befizetni a számlákat, elvégre te is itt laksz! Nem ébresztelek fel, csak pihenj inkább, minthogy más bajod legyen holnap is. Na látom apád megint ott ül a fotelben, és nem szól hozzám. Ez is miattad van. Na, további szép estét... a két bagolynak.
Mikor becsukódott az ajtó, apu odahívott és azt mondta, nem szeretné még egyszer itt meglátni /bunyós/ Attilát.
- Mondtam neked még annak idején, hogy nem érdemel meg, de te csak mentél a buta fejed után, mért nem vártál még? Mondtam akkor este, hogy maradj itthon.
- Tudom, tudom, hogy igazad van, de már nem tudom visszacsinálni.
- Jól vagy? Minden rendben? Menj, pihenj le, még párszor úgyis benézek hozzád. Ja, és holnap kérj bocsánatot anyádtól, mondta, hogy milyen csúnyán beszéltél vele, tudod, hogy ezt nem szeretem.
Nagyon-nagyon jólesett, hogy apu valamelyest megnyugtatott, de abban biztos voltam, hogy most pár napig ezen még mérgelődni fog. Nagyon utáltam magam ha kissé kikelve magamból megmondtam a magamét. Ez már az a határeset volt, mikor tűrtem, tűrtem, de egyszer nekem is betelt a pohár és nem bírtam visszafojtani dühöm, haragom. Hibát mindenki követ el, kicsit-nagyot, de abból okul, mert bár oly sokan megmondják, így ne csináld, nem lesz jó vége, én már csak tudom, túl vagyok rajta! De van úgy, hogy mi is bele esünk abba a hibába amibe egykor szüleink is.
Persze, utólag mindannyian osztogatjuk a tanácsokat ha már meg volt a baj.
Apuval tényleg akkor kezdett kicsit megromlani a kapcsolatunk, mikor elmentem otthonról, de ott legbelül mindig is tudtam, hogy a családban csak rá számíthatok. Kívülről azt mutatta, hogy milyen kemény, erős, de a lelke mélyén egy kenyérre kenhető, csupa szív-lélek lakozott, amit anyám rendesen ki-fel is használt.
Nem tudtam pihenni, fülemre tettem a discmant, elővettem egy A/4-es lapot, és rajzolni kezdtem. Mikor már a 3. lap is megtelt, elfogytam, hirtelen nagy fáradtság lett úrrá rajtam és rögtön elaludtam. Kora reggel újra rámtört a rémálom: arra ébredtem, hogy kézzel-lábbal védekezem, mint akit bántani akarnak. Kivert a víz, fáztam és megint jött a sírógörcs. Együttélésünk alatt sokszor nem tudtam, hogy most Jekyll vagy Hyde fog hazajönni. Igen, az elején simogatásai a szívemhez értek, az ütései pedig a lelkemhez.
Álomból pedig rémálom lett. Hiába vágyom egy rendes társra, de most nem tudom elhinni, hogy létezik olyan.Tudnék-e ezek után valaha is normális párkapcsolatban élni? Talán az idő majd eldönti...Háááááát, nem egy üde kellemes kis olvasmány, kicsit megüli az ember gyomrát. Pedig jobb szeretnék felvidítani, de bánat nélkül van-e öröm?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése