Válás, betegség, munka, siker, szerelem.
Miután elváltam visszaköltöztem szüleimhez, mert anyagilag nem álltam fényesen, albérlet nem jöhetett szóba. Ugyan próbálkoztam több kevesebb sikerrel, de szüleim házában kiszámolva a havi költségem, nem lett volna elég plusz kiadásra. Ezért ideiglenesen a régi szobám újra nyitva állt. Mikor sok-sok évek múlva ismét ott találtam magam a régi ágyamban, csak úgy kavarogtak bennem az érzések: gyerekkor, iskolák, barátok, nehéz évek és végül az a nap mikor elmentem otthonról, haraggal, dühvel, de szebb jövő reményében.
Édesapám próbált visszatartani, de édesanyámnak igen nagy teher voltam már, sokszor, nagyon sokszor úgy éreztem megfulladok, mert annyira burokban tartott és hát bevallom, levegőnek is nézett.
A házasságom csődöt mondott, kudarcnak fogtam fel. Ott zakatolt a fejemben: - Mit rontottam el? Mit csináltam rosszul? Házasságom közepe felé már azt vettem észre, javítok, mert mások mondták, hogy nagyon megváltoztam.
Hiányolták, hogy nem találkozom velük többször, és már szinte csak a háztartással foglalkoztam, azzal,hogy megfeleljek a férjemnek: sütöttem, főztem, takaritottam és közben elvesztettem azt az embert aki voltam.
Vágyaim, terveim, álmaim, ezek már annyira de annyira távol álltak tölem, míg egy nap csörgött a telefon, hogy kiválasztottak egy katalógus fotózásra, egy hét távollét munka után szép kis összeget adnak, ami most nagyon is jól jönne, mert nagy adóságot sikerült a férjemnek tetőznie. Gondoltam, most csak el fog engedni, és nem fogja a szokásos monológját előadni, hogy a feleség csak maradjon a gáztűzhely mellett és a férj pedig keresse meg a betevőt. Gondoltam ez nem lesz könnyű, de egyik este belevágtam és örömmel ecseteltem, hogy egy hét alatt szép összeget kapok, miből ki tudjuk fizetni az adósságát. Mondandóm felénél már elvesztette a fonalat és a fejét is,
mert kiabálva, hevesen tiltakozott, hogy nem fogok menni, mondván direkt csinálom, hogy mutogassam magam más férfiaknak is. Újra kitört belőle a féltékenységi roham, ami teljesen alaptalan volt. Igaz akkor már észre sem vettem, hogy teljesen kisajátított magának, úgy éreztem,hogy ugyan olyan tulajdona vagyok mint a háza.
Elgondolkodtam, ha nincs a telefon hívás, a vita, mikor ébredtem volna fel abból a riasztó mély álomból?
De szüleimmel sem éreztem túl jól magam. Ami ott is állandó volt, az a vita, sok veszekedés. Éreztem a levertséget, gyengeséget és kimerültséget magamon. Szép lassan felvettem egy két régi jóbarátommal a kapcsolatot és ott folytattuk a beszélgetést ahol akkor réges-régen abbamaradt.
Sok-sok erőt, pozitív energiát kaptam egy-egy találkozás alkalmával. Házasságom előtt a divatszakmában dolgoztam, egy ügynökséget vezettem, amiben sikerült kiteljesednem. Ekkor ismertem meg azt az embert aki számomra a mai napig is a barátom, kritikusom. Neki mondtam el először legbenső fájdalmaim, álmaim, vágyaim, félelmeim. Bármikor számíthattam rá.
Tartotta bennem a lelket, biztatott, hogy ne adjam fel terveim, vágyaim, mert sikerülhet, csak akarni kell és bízni magamban, ami akkor nem igazán ment nekem. Ha beszéltünk úgy éreztem, teljes értékű ember vagyok, akinek van önáló véleménye, gondolata, mondandója és értékei.
Egyik napról a másikra rosszabbul lettem és az orvosom beparancsolt egy alapos kivizsgálásra a városi kórházba. Egy idő után azt vettem észre, hogy egyre jobban vagyok, és nem feltétlenül az új gyógyszerek szedése miatt. Lassan összebarátkoztam a szobatársakkal, nővérekkel, kezdtem várni a rajz terápiákat, szóval mintha kicseréltek volna. Elővettem a noteszom, ami mindig ott volt az asztal fiókjában, és csak írtam, írtam a fejemben kattogó gondolatokat. Visszaolvasva azt láttam, hogy ez nem egy negatív ember gondolata,érzése, ezek remek dolgok, pozitív hozzáállás. Munka, tanulás, tervek. Éreztem, hogy lelkem elönti a benső boldogság, már nagyon vártam, hogy mikor kezdhetem el terveim megvalósításának első lépéseit. Miután az orvos megvizsgált már írta is a zárójelentést, hogy távozhatok az otthonomba, de időnként kontrollra azért el kell mennem. Érdekes érzés volt,mert örültem is meg nem is. Elköszöntem a szobatársaktól, telefonszámot cseréltünk, hogy néha-néha hírt adunk magunkról egymásnak. Otthon alig ismertek rám, mondták is, hogy teljesen más vagyok, köszönhetően a gyógyszereknek. (Hát igen, gondoltam, a lélekre talán más is lehet gyógyír.)
Estefélé elővettem egy nagyobb dobozt amiben ott lapult a mappám, a régi határidőnapló, sok-sok fotó (modellekről) a modelltanfolyam sikeres elvégzéséről szóló oklevél, névjegykártyák, fénymásolt jegyzetek.
Miközben néztem a doboz tartalmát, hirtelen átjárt lelkemen az a kimondhatatlan érzés, amit nagyon rég nem éreztem. Itt az ideje újra elkezdeni! Gyerünk, rajta, ne gondolkozz és csináld, súgta benső hangom és pozitív énem.
És most a múltamból szeretnék egy szeletet átadni, vagy kiírni, leírni, részben igaz és részben kitalált kis történetet, hogy egy rossz házasságból betegség mellett, sok akadály után is sikerülhet egyedül - igaz barátok segítségével - megtalálni önmagam, a saját utam, hogy boldogabb is lehetek. Csinálhatom azt a munkát amit szeretek, és pont akkor mikor a legjobban nem számítok rá, bekopog a szerelem is.
És nem utolsó sorban azt is szeretném tudatni, hogy a molett lányoknak, asszonyoknak is segíthetek egy kicsit abban, hogy igen is higgyék el, hogy ők is értékes emberek, ne lapuljanak meg egy zsák ruhában, és ne gondolják, hogy csak azok a csinos és szép nök akik (50kg+vaságy) ott feszítenek a divatmagazinok elején.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése