... én már nagyon vártam a Katlant..., miután megtudtam , hogy Beremenden a Megbékélés Kápolnánál Mozart Requiemje lesz, egyre nagyobb izgalommal... éreztem ez valami más a szokásos Ördögkatlani műsoroktól.
Most itt már csak a sötétedést kellett megvárni és azt a rengeteg embert akit szintén valami áhítatos varázslatvárás hajtott erre a vidékre.
Én tudom, mert napközben is már többször jártam itt, szép tiszta időben a szántóföldeken és az erdőn túl talán még Eszékig is lelátni.... barátnőmmel többször átbicikliztünk a határon túlra, ahol emlékparkok, szobrok állnak emlékül a háború elesettjeire, táblákon a halott katonák: horvát, magyar, sváb nevek szépen sorban az abc kezdőbetűivel.....
A háború borzalmai... amit Beremend átélt úgy, hogy hallotta az éjszakai ágyúzásokat, a napközbeni géppuska ropogásokat... apám amikor kiállt a gangra, a szinte folytonos dübörgésekből, morgásokból mindig tudta, hogy most merre van a front... persze hisz gyalog jött haza a Dontól, így aztán volt tapasztalata....
Hát ezekkel a gondolatokkal fészkeltem magam be két szalmabála közé, hogy az ég plafonján bámuljam a csillagokat.
És megszólalt a zene... és csak folytak a könnyeim..... öregapám földje a kápolna mellett ( ami persze mára már a dédunokáké) a kukorica pászták között.. ott... öregapám, öreganyám, apám, anyám.... mind, mind ott voltak.... pedig már régóta csak az emlékekben élnek.
Én sírok szóltam át barátnőmnek, én is mondta..... aztán bámultuk az eget.... és csak úgy zúdult a Tejút le dél felé az erdőn és a mezsgyéken át, lelkeken és szíveken át rohanva, dübörögve, csöndesedve.........
Köszönöm.
( Xénia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése