A Café Budapest Kortárs Őszi Fesztivál egyes programjai a Trafóban kapnak helyet: itt láthatják a nézők Salamon Eszter Tales of the Bodiless című darabját, Mundruczó Kornél és Wéber Kata új produkcióját, a Demenciát és az Ön Szelevényi Ákossal színpadra álmodott Hollók című produkcióját. Mire számíthat a közönség?
Olyan magyar alkotók produkcióit igyekeztünk egy csokorba szedni, akik jórészt külföldön dolgoznak, így a hazai közönség ritkán találkozhat műveikkel. Mundruczó Kornél ebben az esetben némileg kivételt képez, ugyanakkor Eszter és jómagam munkásságának jelentős része Magyarország határain kívülre esik. Az ötlet egyébként Gyurinak (Szabó György, a Trafó egykori alapító igazgatója, most menedzser-igazgató – a szerk.) köszönhető, aki egyfajta kuriózumként kívánt a magyar közönségnek bemutatni bennünket.
A művekben egyébként a színpad és a kompozíció három gyökeresen különböző megközelítése jelenik meg. Salamon Eszter és Mundruczó Kornél darabját még nem láttam, csak hallomásból tudom, hogy nagyon erős produkciókról van szó, saját előadásomat, a Hollókat pedig még sosem mutattuk be Magyarországon, sőt az egész Kárpát-medencében egyedül Kolozsvárott játszottuk. A Szelevényi Ákossal színpadra vitt, a vizualitás és a zene nyelvét ötvöző műben a képzőművészet színpadon betöltött helyének témáját feszegetem, arra igyekszem választ találni, hogy meddig lehet kitolni ezeket a határokat.
Szelevényi Ákos több Nagy József-darab zeneszerzője, ugyanakkor a Hollók című műben az előadás szerves részeként lesz jelen a színpadon. Hogyan alakult ki a koncepció?
Ez az előadás egy erőteljes párbeszédre épül. Ákos minden darabomnak – melyhez ő szerezte a zenét – szerves része volt, most azonban egy kicsit továbbmentünk azzal, hogy a játéktérben nemcsak mint kísérő előadóművész, zenész van jelen, hanem mint egyenrangú partner. A közös munkáinkra való tekintettel már jó ideje élt bennünk a vágy arra vonatkozóan, hogy ily módon is színpadra léphessünk. Az utolsó lökést azonban egy néhány évvel ezelőtt Párizsban megrendezett improvizációs fesztivál adta, mely a különböző műfajok keveredésére épült. Így a hollók témájára elsőként a francia közönség előtt improvizáltunk fél órát „élesben” – ez adta a mostani darab magját, melynek vázát már lefixáltuk, azon belül ugyanakkor teret adunk a variációk lehetőségének.
Szeptember 3-án volt egy éve, hogy az intézmény igazgatójaként lépte át a Trafó küszöbét. Hogyan emlékszik vissza az elmúlt időszakra?
A legnehezebb a magyar kulturális közeggel való szembesülés volt: a színházi élet itt túlságosan is át van itatva politikával, politizálással, ami nem jó. Az viszont megelégedéssel tölt el, hogy összeállt egy valódi csapat és sikerült egyfajta folytonosságot teremteni, követni azt az irányt, melyet az elmúlt 15 évben a Trafó képviselt. Fontosnak tartom, hogy Szabó Gyurit is visszavettük a csapatba, hiszen neki köszönhetjük ezt a fantasztikus helyet és kezdeményezést, melyet én is igyekszem azon gondolatok és elképzelések mentén vezetni, melyek révén folytathatjuk az általa megkezdett munkát és irányvonalat.
Közösen állították össze az évad programját is. Hogyan zajlott az együttgondolkodás? Mennyire térnek el egymástól az elképzeléseik?
Sok mindenben egyezik az ízlésünk és a látásmódunk. Ahogy azt már kifejtettem, a koncepció a folytonosság köré szerveződik, így továbbra is a legizgalmasabb hazai és külföldi kísérleti munkákat állítjuk színpadra. Emellett törekszünk az egyensúlyra a már meglévő, illetve az új művek bemutatását illetően. Nagyon összetett feladat egy évad megtervezése, sok kényes paraméterrel kell számolni. A jelenlétem annyiban tehet hozzá a munkához, hogy művészként más rálátással rendelkezem a színpadi értékekre, ami különleges esszenciát adhat a programtervnek is.
Október 22-én 15 éves lesz a Trafó. Mivel készülnek az ünnepre?
Törzsfellépőink egy úgynevezett performansz-csokorral készülnek, melynek vázlatát kifejezetten erre az alkalomra készítettem és később egy önálló darabként képzelem el. Ez valójában egyfajta előadó-művészeti kollektíva megteremtésének kezdete lenne, melyhez különböző területekről – zene, színház, tánc – hívtam művészeket. Így szeretném szorgalmazni a különböző művészeti ágak együttműködését, azt, hogy közös tapasztalatokat szerezve új formákat feszegessünk, egymást ihlessük.
Ha már összművészeti együttműködésről beszélünk: hogyan látja a kortárs művészet, illetve a kortárs művészek hazai megítélését?
Attól függ, milyen területre gondolunk, a képzőművészetet és a zenét illetően ugyanis kicsit „szellősebb” a helyzet, mint a színház esetében, ahol még nagyon erős a kőszínházi tradíció jelenléte – ez a programtervezést illetően nagyon leszűkíti a lehetőségeket. A repertoár összeállításánál az újszerű, a megszokottól eltérő – akár külföldi – előadások beemelésével kellene nevelni a közönséget, nem pedig arra törekedni, hogy az ő fejükkel gondolkodjunk, állandóan azt fürkésszük, mi lesz az ízlésüknek megfelelő. A másik probléma pedig az éppen imént említett repertoárszisztéma, mellyel a kortárs színházi művészet világában már nehezen lehet lépést tartani.
Milyen gondolatok foglalkoztatják jelenleg?
Ami engem illet: állandóan dolgozom valamin. Nemrég jegyeztettem be a jelszínházamat, melynek működéséhez valamilyen minimális támogatást szeretnék szerezni. Emellett a Trafó bővülésének képe lebeg előttem, annak viszont már tudatában vagyok, hogy itthoni források révén nehezen jöhet létre a kívánt gyarapodás, így külföldről tervezek támogatást szerezni.
Filákovity Radojka"
.jpg)