A zenész kizavarta a koncertről, aki fényképezett - Keith Jarrett Bécsben

"Mivel lemaradtam Keith Jarrett budapesti fellépéséről, Bécsben néztem meg a világhírű jazz zongoristát július 9-én. Azt nem gondoltam volna, hogy a koncertélmény mellé leckét is kapok a művészet és a diktatúra szoros kapcsolatáról, és hogy egy jazzelőadás keretén belül modellezik számomra a befogadó és előadó alá-fölérendeltségi viszonyát. És bár nem kívántam bepillantást nyerni a géniusz ellentmondásos pszichéjébe, és a gátlástalanságban és agresszióban megnyilvánuló önajnározásba sem, de úgy látszik, ez benne volt a jegyárban. Mások azonban nem voltak ilyen szerencsések, vagy éppen más szerencsében volt részük: néhány embert ugyanis személyesen a világhírű muzsikus küldött ki a teremből.

A bűnük az volt, hogy fotót mertek róla készíteni.

Évek óta vesszőparipám, hogy a fényképezős mobilokat nem kéne engedni koncerten, mert nem lehet tőlük látni, ráadásul elvonja a figyelmet az előadásról. Szóval az állandó fotózgatás totál az agyamra megy, de ilyen szintű helyszíni kirohanásra nem számítottam, még ha egyet is értek a művésszel. Szépelegve nevezhetjük a büdös bunkót öntörvényű zseninek, de a lényeg nem változik. Azért, mert valaki tehetséges, még nem alázhatja meg a közönségét, pláne, ha belőle él. Másnap még a Die Presse kritikusa is azon méltatlankodott, hogy miért kellett akkora hisztit csapni a fotózás miatt.

Pláne, hogy az eset még a koncert előtt történt.

Aki nemcsak a zongoravirtuóz munkásságát ismeri, hanem a személyiségét is, az jól tudja, hogy Kim Dzsong-Un kevésbé terrorizálja az észak-koreai népet, mint Jarrett a hallgatóságát. Gyűlöli a mobilt, idegesíti a vaku, de nem tűri a köhögést, krákogást sem, és nagyon erőszakosan lép fel azokkal szemben, akik nem illően viselkednek. A muzsikus azzal magyarázza a tilalmat, hogy az improvizatív játék teljes koncentrációt igényel, nem szabad őt megzavarni. A művész úr igénye teljességgel elfogadható, színházban sem ugrálunk fel a színpadra félmeztelenül, bár kétségtelenül vannak hülyék, akik monológokba is belevakuznak az okostelefonjukkal.

A nézőtérről való kizavarás helyett azonban számos más kulturált módját ismerik Európában a közönség megnevelésének, és mivel Jarrett nem egy moldáviai talponállóban lépett fel részeg kamionosok előtt, akadt volna más lehetőség is.

Benedict Cumberbatch brit színész tavaly például a Hamlet londoni előadása előtt kérte meg idióta közönségét a lehető legudvariasabban, hogy ne kattintgassák a mobiljukat a darab alatt.

A bécsi Musikverein közönségének néhány tagja azonban nem értesült Jarrett rigolyáiról, ezért néhányan a színpadra lépésekor lefotózták őt a mobiljukkal. A zongorista lángoló fejjel lépett a mikrofonhoz megköszönte ugyan a tapsot, majd közölte, hogy itt addig nem lesz koncert, amíg a renitensek el nem hagyják a termet, majd levonult az emelvényről. Egy pillanatra mindenki kisiskolásnak érezte magát, a zsúfolásig megtelt nézőtéren hullámokban futott végig az értetlenség, de a művész komolyan gondolta, és nem jött vissza. A helyes reakció a közönség részéről az lett volna, ha szépen feláll, és visszakéri a pénzét, de nyilván mindenkinek megvolt a maga kifogása és érve a maradás mellett. (Nekem például az, hogy több száz kilométert vezettem, és ez volt az első Jarrett-koncertem.) A kollektív büntetés és szégyenérzet nálam lassan mégis kezdett felháborodásba váltani, de ekkor nagy meglepetésemre az egyik „rendetlen tanuló” felállt, és méltatlankodva ugyan, de elhagyta a termet. A közönség tapssal jutalmazta a bűnbánó nézőt, aki feláldozta magát a többiekért. Hogy vele később mi lett, koncentrációs táborba vitték-e vagy a helyszínen kivégezték, nem tudom, de őszintén remélem, hogy legalább a küszöbön állva meghallgathatta a koncertet. Elvégre sokat fizetett érte.

Az alkotó menedzsere a nagyon szokatlan és felettébb kínos közjáték után rájött, hogy nem ártana tájékoztatni a nagyérdeműt a szabályokról, ekkor angolul és németül is megkértek mindenkit, hogy ne fotózzon, és egyáltalán ne használja a mobilját. Jarrett képviselője külön hangsúlyozta, hogy mivel ez a zene itt élőben születik, ne zavarjuk a művészt, és megígérte, hogy hamarosan kezdődik a koncert. A zenész visszajött, óriási, de meg nem érdemelt taps fogadta. A stílus azonban nem enyhült, a közönség még kapott egy taslit azzal a megjegyzéssel, hogy ezek szerint Közép-Európában nem tudják, mire való a mobiltelefon. Majd a diktátor végre játszani kezdett. De a szünet után sem vett vissza az egójából, még egyszer elmagyarázta az ostoba, faragatlan közönségnek, hogy itt művészet van, kérem, ti meg a mobilotokat piszkáljátok! Lehet, hogy ti azt szeretnétek, hogy elveszítsem a kapcsolatomat a zenével, de én nem – olvasott be rajongóinak. És a Cippolává változott Keith Jarrett azt is megállapította, hogy azért ilyen sz.r a világ, mert sokan úgy értelmezik a szabadságot, hogy megzavarnak másokat. Megtapsolták. Ha lett volna pszichológus a teremben, remek tanulmányt írhatott volna a tömeglélektanról.

Aztán amikor a művész kidühöngte magát, újra zenélni kezdett. Az előadás Jarrett életművéhez hasonlóan csapongott a banális és a zseniális, a blöff és a művészet, az önmegvalósítás és a közönségigény, a komolyzene és a jazz között. Egy-egy tételen belül is mintha időnként Bartók, néha pedig Claydermann ült volna a zongora mögött, de hátborzongató produkció volt. Négyszer tapsoltuk vissza felállva. Nem mintha nekünk zenélt volna. Leginkább önmagát szolgálta.

A diktátor persze élvezte a tapsot, ekkor már nem volt arrogáns, még viccelődött is, pedig a tömegbe is lövethetett volna."

(Szikszai Péter)