Első benyomások a Hair-ről (Belvárosi Színház, bemutató elött két nappal)

"Aki azt várja, hogy a fílmet fogja tőlünk látni, az most menjen el..." - mondja Berger (Szabó Kimmel Tamás) - vagy valami hasonlót - a darab elején és ezzel el is helyez minket a Mohácsi testvérek univerzumában. A hírek szerint az eredeti Brodway előadást látjuk, de ismerve Mohácsi munkamódszerét és hallva a friss híreket - és most látva az előadást (és mert nem ismerve az eredeti szövegkönyvet - csak annyit tudunk róla, hogy a dalok átvezetói, összekötői a dialógok -, viszont ráismerve a "mohácsiádákra"), jócskán átdolgozott előadást kapunk.

A szakmai előbemutatóría szólt a meghívásunk, a premier elött két nappal, így csak a jelen állapotról tudunk beszámolni, de Mohácsinál minden előadás egy jelen állapot, jócskán a bemutató után is változik, átíródik, rövidül,  hosszabbodik a darab.

Volt egy kis probléma a félretett jegyekkel, de ez mint mindig, megoldódott és az utolsó sorban, a hajdani mozi páholy helyén kaptunk zsöllyét. (Mondtam is Nővéremnek, ha ilyen távol is hat az előadás, akkor gondolkodás nélkül is jónak mondható.)

A színészek eljátszák, hogy színészek, akik aljátszák a Hair-t. Bemutatkoznak, énekelnek, beszélnek hozzánk, énekelnek, felvázolják az alaphelyzetet, énekelnek. Az első rész tulajdonképpen hosszúra nyúlt bevezetés kicsit néha abszurdba fordulva, változó minőségű poénokkal, direkt, szájbarágós tanításokkal, tanulságokkal szabadságról, elfogadásról. Amerikában maradva is a mai Magyarországra reagálva. Ahogy az eredeti (a hírek szerint) nincs megírva, úgy egyenlőre ez sincs nagyon, érezni rajta az improvizációk esetlegességét, ütemhibáit, de ez valószínűleg előadásról előadásra javulni fog. A dalok jól szólnak, a kórusok és szólók helyükön vannak, bár ahol ültünk nem mindig értettük az újrafordított szövegeket (Závada Péter). Ez valószínűleg a színház akusztikai hiányossága, mert a dialógokat is nehéz érteni, ha nem felénk beszélnek. Az erősített ének és természetes beszéd között pedig nagy az akusztikai külömbség, kell pár pillanat, míg a füll átáll. A tánc az első részben csoportmunka, együtt vannak, elég spontánnak tünnek, hozzák a “feelinget”.

A második rész egyértelműen erősebb, drámaibb, “megírtabb”. Szakít a rövid szöveg, rövid dal szekvenciával. Sztoriilag ez a Hair! A sorozás után ráismerhetünk a Megbombáztuk... abszurd katonai örületére új motívumokkal füszerezve. Bukowski halála is innen ismerős - nem lőjük le a poént, mert az előadás elején maga Bukowski ismétli többször, hogy a végén meg fog halni (itt van az egyetlen utalás a filmre, mikor Bergertől kérdezgetik, hogy nem akar-e vele ruhát cserélni) -, de a feldolgozása más, viszont most is drámai. A játék a második részben összefogottab, több a szóló tánc és ének. Itt kerül csak a főszereplők fejére hosszú haj - hogy el lehessen énekelni a “Hair”-t -, mutatva ezzel is, hogy a lázadó fejdísz itt nem divat kérdése, hanem a szabadság szimbóluma.

A második részben különválnak az énekesek és a táncosok, sajnos kevesebb az “öszmunka” közöttük. A drámai befejezés megadja a lehetőséget a katarzisra, ami a nézők belső állapotától függ, hogy megtörténik-e. (Nálunk, Nővéreknél egy igen, egy nem.) Elképzelhető, hogy később újra megnézzük - esetleg szabadtéren -, hogy hová fejlődött az előadás (mert hogy fog, az biztos).

Mindenesetre levonhatjuk belőle a tanulságot:

"Az elfogadás szabadsága a szabadság elfogadása." (én)