ESTERHÁZY PÉTER:
Ujjgyak
Az olvasó országa
Ha bármit meg kell nyitnom, könyvtárat, magtárat, kiállítást, konferenciát, könyvfesztivált, könyvhetet, könyvnapot, könyvórát, könyvpercet, arra kell elsőre gondolnom, hogy vajon sikerülend-e. Nem úgy értem, hogy meg tudom-e tisztességesen írni a megnyitóbeszédet, többnyire meg tudom, nem is arra, amire mostanában időnként gondolni kell (lásd utószó), hogy végig tudom-e mondani, vagy szenvedélyes kultúra-barátok széjjelkajabálják a beszédet; úgy értem a sikerűlnit, hogy vajon tényleg megnyílik-e az esemény, midőn megnyitjuk. Szezám, tárulj. És tárul?
Es persze azonnal rá kell jönnünk, hogy a könyvhetet a könyvek és az olvasók nyitják meg, a megnyitó maga kicsi, mondhatni mellékes, szívélyes forma, kezdőhang, nem több. Igaz, Füst Milán meg azt mondja, hogy márpedig formákon múlik az élet.
Szokásunk így június elején a könyv ünnepéről beszélni, és tényleg tud ünnep lenni ez a néhány nap, én személy szerint lassan már négy évtizede szeretem ezt a nyár eleji zsibongást, akármelyik oldalán álljak is az asztalának, tehát íróként is, olvasóként is lelkes vagyok.
A jó ünnep nem a rossz hétköznapokat egyensúlyozza, nem kárpótlás azo-
kért, az ünnep az a barátságos nyugalom, amellyel a hétköznapokra pillanthatunk, amelyek persze sosem könnyűk, de csupán annyira nehezek, amennyire a munka mindig is az. Ha így tekintünk ünnepre és hétköznapra, megállapíthatjuk, nem állunk nagyon jól, eléggé rossz ünneplők és eléggé rossz munkálkodók vagyunk.
Én általában sem vagyok egy (1) kultúr-pesszimista, és azt sem gondolom, hogy az internet a könyv ellensége volna, az e-book meg épp most döfné őt hátba, nem gondolom, hogy a könyv élethalálharcát vívja épp. Ez ügyben nyilván elfogult vagyok, és mindez csak annyit jelent, hogy én, személyesen nem tudom elképzelni az életem vagy az életet a könyv nélkül.
Mindazonáltal látjuk, érezzük, hogy változóban van a kultúra szerkezete, és ha az nem igaz is, hogy a szó helyét átvette a kép, de megváltozott a szó státusa, és így a könyvé is. Nem lezárt mozgás ez, tehát változóban van, és nem is tudnám megmondani, merre vezet ez. Figyelem, mi történik, szavakkal babrálok, ez a foglalkozásom, ezt csináltam egész életemben.
Az azonban bizonyosnak látszik, hogy az imént emlegetett könyves (könyves-
bús) lelkesedésre nagy szüksége volna - hát mindenkinek, írónak, olvasónak, könyvnek, könyves embernek. A tavalyi könyvhéten még azt remélhettem, hogy az az öröm, amelyet sokan mintegy ígértek a politikai változások nyomán, hogy az ténylegesen lesz („nem a hivatásos mameluk-örülőkre gondolok, akik ezt a törleszkedő mamelukságukat nevezik újságírásnak, sőt, hazaszeretetnek, és örömön kárörömöt meg bosszút értenek, hanem a természetes, civil, társadalmi örömre"), hogy az látható lesz, hogy működni fog. Nem látom ezt az örömöt, pedig nagy szükség volna rá („az öröm erőt ad, lehet belőle dolgozni, lesz hozzá kedv, ha öröm van, könnyebb reggel fölkelni - és akkor jobb lesz ebben az országban élni").
Sokat hivatkozunk mostanában a hazaszeretetre, főként úgy, hogy én szeretem, te gyalázod; jelezném, hogy a szó a szeretettel van kapcsolatban, és ugyan Eszterházy Károly püspök városában - mert talán nem túlzás, nem családi túlzás így mondani -, régi katolikusként emlékezhetünk arra, hogy mennyi szörnyűséget követtek, nem, követtünk el a szeretet nevében, és még az is lehet, hogy ez szükségszerű, hogy nem történhetik másként, de azért emlékeztessük magunkat, hogy amikor kétezer évvel ezelőtt a szeretet programja meghirdettetett, nem erre lett gondolva.
A hazaszeretetnek sem optimális formája a gyűlölködés valamelyik változata.
Nem részletezem, nem konkretizálom.
Amiként a könyvheti megnyílás föltétele, azonképp a remény forrása, ha van ilyen, ha van remény és van forrás, az nem az író, szerencsés esetben olykor a könyve, de elsősorban az olvasó. Talán igaz, hogy olvasóként jobbak, igazabbak, nagyvonalúbbak, értelmesebbek, felelősségteljesebbek, sőt, szebbek vagyunk, mint állampolgárként.
Könyvespolcaink különböznek, de nem estek kétfelé, egyben vannak. Az olvasó országa jó ország. Csak épp nem tudjuk, kinek az országa vagyunk. Szoktunk neveket mondani, de szerintem se Kádáré nem vagyunk, se Horthyé, hogy újabb neveket ne is említsek. A magunk országa vagyunk, csak azt nem tudjuk, kik vagyunk.
Remélem, az egri könyvhét meg fog nyílni.
(Kis utószó az £S-olvasónak: én itt írogatok a szobámban benn, közben meg zajlik az élet künn - mint rendesen. A zaj-lás, most épp a Jobbik - lassan a legfontosabb kultúrpolitikai hang - nehezményezésében öltött testet, hogy mért én nyitom meg a városban a könyvhetet. Hát lényegében ezt értettem az imént azon, hogy az ország a mi országunk. Ha, akkor beszámolok a történtekről. Az ujjgyak szóból most erősebben hallom a gyakot, igekötővel.)
Both Miklós különleges színfoltja a magyar zenének: egyéni technikájú gitárjátéka tehetséggel és érzékenységgel párosul, összetéveszthetetlen. Szerzeményei nyomokban Robert Fripp és a már klasszikussá nemesedet progresszivek hatását mutatják, keveredve a magyar és roma folklórral. Igazi hungarikum! (Ezzel kéne villogni a világban, nem az ezerszer hallott, másolt középszerrel, bármily jól is van előadva!) Zenekara minden tagja kiváló: virtuóz hegedűs és harmonikás, fergeteges dobos, temperamentumos, tiszta hangú énekesnő, betonbiztos basszus és a lágy, kissé édeskés hangját kőkemény zenébe ágyazó gitáros, Both Miki. Bár a gitárjáték ugyanaz mint a Barbaroban, a Napra zenéje könnyebben fogyasztható, de nem törekszik a popularitásra, mégis táncbahívó. Nox-or elmondtam már, hogy ezt így kell csinálni, nem akarom tovább ragozni!
