A Köztársaság Bandája

Tehetségesek, fiatalok, lelkesek. A műsoruk után sem hagyták abba, hiába dübörgött a nagy teremből a progresszió, ők húzták rendületlenül, rockos hevülettel az autentikusat a büfében saját maguk és hallgatóik örömére.

Az este Harmada

Valamikor a kezdeteknél ismertem meg őket. Progresszív zenét játszottak, kicsit a King Crimson féle utat követve. Elég izgalmas muzsika volt ahhoz, hogy lehetőségeket képzeljek a zenekarba. A képzelet sokszor csalóka, most is annak bizonyult. A több tagcserén átesett csapat nem azt a formáját mutatta, amire számítottam. A zene felhigult, számomra sokszor érdektelenné vált. Stílusában is bizonytalanságok vannak, mintha keresné az útját, saját hangját. Volt ami nagyon tetszett, de a dalok többségére csak azért mozogtam, hogy el tudjam kapni a banda "ritmusát", de ez ritkán sikerült. Sajnálom fiúk, az én tetszik-nem tetszik indexem csak 30/70%.
(A videó alatti dal viszont engem megfogott!)


Harmada from simarafoto on Vimeo.

Progresszív Barbaro

Hát igen! Így kell ezt csinálni! Ilyen egyszerűen, sallang mentesen! Ilyen átélten és megélten! Ilyen komolyan és könnyedén! Ilyen pontosan és élvezettel! Ennyire leköpve a divatot és mégis frissen, maian, a gyökerekbe kapaszkodva! Árvalányhaj és valós vagy vélt nemzeti jelképek nélkül. Saját hangon, mely mögött mindig ott bujkál a mi zenénk: népünk-népeink és Bartók zenéje. Közösségi zene. A Tordai Táltosok nélkül is sámánisztikusan más tudatállapotba emel. Felemel. A zenekar a legjobb formáját hozza, Both Miklós fantasztikus gitáros. Figyelik egymás minden rezdülését, mi pedig kukkolóként lessük ki belső utazásukat... És velük utazunk. Nem zavar a terem hidege és az sem, hogy Jorgosszal már nem fogjuk együtt támasztani a pultot a szeánsz után. Csak a most van, az időtlen pillanat, csak a páratlan ütemek szaggatják az univerzum vásznát... csak a bor fogy a palackból... csak a szemem csukódik... csak az ágy van és a kibillent idő... vagyok, tehát gondolkodom... gondol... kodom... emel... kedem... eme... l... ke... dem... mmm...


Barbaro from simarafoto on Vimeo.

Hangulatok - Csend

Csend

A szomszédom vásárolt egy úthengert. Az udvaromon macskák bújócskáztak. Kinn az utcán egy orgonaépítő és egy ismeretlen ember kószált. Lassan hullott a hó, talán a saját szállingózásán tűnődött. Remegett a csend.

(Kristóf)

(http://weberkris.blogspot.com)

Reggeli ébresztés

Ma reggel (vasárnap) nyolc órakor megszólalt a telefonom üzenet jelzése: 1105 forintot nyertem a lottón.
Valaki tudja hogyan lehet ezt az ébresztést állandóra beállítani?

"Aki az eresz alá áll, jobban ázik'' - Ladányi Mihály

„Aki az eresz alá áll, jobban ázik''

Utolsó beszélgetés Ladányi Mihállyal


Csemö-Zöldhalom. Ha Cegléd jelöl közelítjük, a Cerje-csatornán in­nen, a hajdan száz kövér gulyát is eltartó Kiskunság északi kapujában próbál megbújni a kis település, pedig tudhatná: a Duna-Tisza közén messzire lát ember és állat, egyik tanya a másik szeme elõl nem mene kedhet. Itt ez a megmaradás évszázados, kölcsönös rendje. Rozzant kapu elött állunk, felirata inkább pajkos, semmint csúfondáros; mázolt ákom bákomokkal ez áll rajta: ALKOTÓHÁZ. A belső kis udvaron egy-egy lábnyom sejteti, hogy nem sûrû a vendégjárás. A vakolatlan falba, mint valarmi hevenyészett, első világháborús figyelőállás támaszkodik az ajtó. Nyitása - nem titkot rejtő zára, sokkal inkább megsüllyedése miatt - nehézkes. Mosolyogva bújik elő a gazda, s a volt pajtán keresztül tessé kel befelé minket, hogy aztán a disznóölés illatának hívogatására be is préselődjünk az egyszerre lakó-, háló- és alkotószobába. A mindössze ta lán nyolc négyzetméter alapterületen utánozhatatlan, de teljes a husza -dik századi „komfort". Ladányi Mihály halála után néhány nappal talán nem bántó az első kérdés, amit 1986. február 6-án föltettem:

- Élsz?
- Ha arra gondolsz, hogy elegendő táplálékhoz és oxigénhez jutok-e, igen! De ennél is fontosabb nekem a csend és a magány. Furcsa, hogy egy rozoga viskóban találja meg az ember a körülményeket a töprengéshez, előkészítve egy új munkaszakaszt. Éjszaka befagy a víz a pohárban az asztalomon. Máshol talán panaszkodnék, de itt a többi ember sorsa sem látványosabb.
- Hogyan töltöd itt napjaidat?
- Volt idő, amikor sokat csavarogtam. Nem mondom, hogy rossz volt, de az örökös helyváltoztatás csak felületes tapasztaláshoz juttatja az embert. Ahogy öregszem, szükségem van az állandóság állapotában gyökerező meditációra. Rádöbbentem, hogy egy hangyaboly megfigyelése van olyan szórakoztató és tanulságos, mint egy ismeretlen város egyforma nyüzsgése. Napjaimat azzal töltöm, hogy élek: megtermelem az önfenntartásomhoz szükséges javakat, olvasok, dolgozom, bár sz meim betegségből eredõ romlása miatt az utóbbi kettőben korlátozva vagyok. Külső igényeim egy remete külső igényei: igénytelen vagyok. Például nyáron, ha virágzik a bodza a dűlőn, sütök néhány fürt bodzavirágot „párizsiasan". Éléskamrámat a természet tölti fel, értek hozzá, és segítek neki. Mondhatom: baráti kapcsolatban élek a természettel. Nyáron a szabadban alszom, hálózsákban, mert csodálatosnak találom, amikor hajnalban körüljárnak a sünik.
- Titkod, vágyad, reményeid?
- Süssön a nap, - és maradhassak alatta még egy kicsit. A családom elment mögülem, az elvált feleség kisajátította gyermekeimet, ha találkozunk, köszönni sem mernek. A családi életbõl csak a tartásdíjfizetés maradt számomra. Remélem, persze, hogy találkozom még gyermekeimmel, ha kicsit nagyobbak lesznek, és a tudatuk is beérik. És bár egészségem nagyon rozoga, talán megérem én is ezt. És megérem bizonyára, mert noha az említett személy akadályozza a Várossal való kapcsolatom ideális teljesülését, olyan egészséges életkapcsolatra kényszerülök, amilyenre korábban sose volt lehetőségem. Itt mindent ma­gam termelek meg magamnak. Még a gondolataimat is.
- Számodra hogyan nyilvánul meg a jó és a rossz?
- Ezek az én esetemben nem misztikus, hanem társadalmi fogalmak. Jó, ha valakiben mások számára is hasznos képességek vannak, és jó az a társadalom, amely a hasznos képességeket nem hagyja elkallódni. Jó az ember, amíg a külvilág el nem rontja. Képes­ségeimből rengeteget eltékozoltam a társadalommal, közállapotokkal megesett vitáim során, de ezek természetes folyamatok: aki az eresz alá áll, jobban ázik.
- Se csillagod, se holdad?
- Nincs vagyonom, nincs családom, nincs magánéletem, így aztán nem lehet meglepõ, hogy lyukas tarisznyámban sok egyéb se akad. Néhány barát, akinek örülök, amikor beesik hozzám. A minap, egy különlegesen hideg téli éjszakán, kisegér rágta a lábamon a körmöt. Megértettem őt is, mindenki oda megy, ahol kap vagy talál valamit. Ezt az alapszabályt azonban nem tartom magamra kötelezőnek, ezért inkább így, e csillagok és a hold alatt, csupán a természetnek kiszolgáltatottan élek.
Szekér Ernő
(1986 február)

(A riportot szkennelésből ORC programmal raktam át szerkeszthetővé, sok hibát kijavítottam, de maradhattak benne: elnézést! a szerk.)

Hagyaték

Anyám mondja: Házasodj meg, fiam,
az élet akkor élet, ha mások annak tartják,
a boltos akkor, ha pénzt adsz neki,
az asszony amikor hazatérsz hozzá,
az utca ha fáradtan vándorolsz,
a kocsma mikor asztalra dülsz,
a sírás ha hang nélkül fohtogat,
sa föld akkor, amikor belefekszel –
Ezek voltak anyám szavai

Ladányi Mihály

A szerelem olykor...

A szerelem olykor jóságosan
leül az asztalomhoz és beleiszik emlékeimbe.
Ilyenkor mondok néhány közhelyet neki, hiszen
az ember tartozik annyival érzelmeinek,
mint egy cipõfûzõnek, amely kitartott akkor is,
midõn a cipõtalp felmondta a szolgálatot.

Ladányi Mihály

Sanszon

Ha már öreg leszek:
lesz öt macskám, és kilenc ebem,
és lesz, aki mócsingot mér nekik,
igen, lesz majd egy hentesem...

Igen, talán ha már öreg leszek,
s a villakertben látom játszani õket,
a törpék és a szökõkút között,
igen, s na persze: el-elrévedek –

Most aztán végképp furcsa lenne, ha
prófétaként végezném, zsinegen,
s nem lenne villakertem, se ebem,
se macskám, se hentesem...

Ó, persze, mondanák a macskagazdikák,
na, persze, mondanák a kutyagazdikák,
hát, persze, mondanák a villagazdikák,
így végzi mind, mondanák, hát igen.

Valamit tenni kell már, azt hiszem,
mielõtt ideér a Semmisem,
óh macskagazdikák, óh, villagazdikák,
valamit tenni kell itt, hát igen.

Ladányi Mihály

Hümmögések - Egészségügy

Régen, ha az ember beteg volt rászánt egy napot, elment az orvoshoz, elmondta a baját és jó esetben táppénzre vették, még jobb esetben idővel meggyógyult.
Most, a fejlett XXI. században fél napos hiábavaló telefoncsöngetés után (nem veszik fel) a beteg elbotorkál az SZTK-ba, kér időt a betegségével foglalkozó orvoshoz és jó esetben egy hónapon belül, rossz esetben akár fél év múlva már el is tudja panaszolni a betegségét, ha addig bele nem hal.
A háziorvosnál éppen soha nem tudnak időt adni, viszont mindig a később érkezőket szólítják. Nem rég az is megtörtént, hogy mikor édesanyám a hívásra belépett a rendelőbe, az „orvos“ rákiabált, hogy azonnal menjen ki, nem látja, hogy rendelés van?...