( "Mi a ‘Bardo’?
A buddhizmus alaptanítása szerint, mindennek aminek kezdete van, van vége is, így szükségszerű, hogy minden ami keletkezett el is múljék. Éppen ezért semmi sem állandó, amelyet jelen létformánkban megismerhetünk. Minden evilági dolog valamilyen módon a keletkezése és az elmúlása közötti köztes létben időzik..." Tibeti Halálmeditációk - a szerk )
A hegycsúcsra sokféle út vezet. (...) Amíg úton vagy, nincs veled semmi baj. A belső halál akkor kezdődik, amikor véglegesen letáboroztál a hegyoldalon. P.P.
Újra veled- újra neked!
Ez a levelem találkozásokról szól………….
Valamikor ez év elején padlót fogtam.
És kivételesen még csak el se kezdtem körülnézni, mit szedhetnék össze, ha már itt vagyok, csak voltam. Úgy el, lent.
Nem mentek úgy a dolgok, ahogy szerettem volna, Karácsony előtt minden meglassult, megállt, s én hiába voltam lendületben, megtörtem a szemben álló jéghegyeken.
S közben térültemben – fordultamban hallottam egy halálhírt is, nem volt friss információ, lehet, nem is az és úgy, ahogy, de nagy a valószínűsége, meg aztán ….
De erről most nem, talán, majd egyszer, talán soha….
A hír még nagyon friss, a dolog nagyon meghatározó volt, nagyon rég volt, még nagyon nem tudom….
Szóval egyszercsak kitermelődött egy probléma-hegy előttem.
Az év elindult, lassan az élet is, de én nem….
Feküdtem a földön, nem mondom, hogy jól éreztem magam, de még a szemem kinyitásához sem volt erőm.
Erőm?
Bátorságom.
Nem mertem szembenézni a problémáimmal, jó strucc módjára a homok-effektushoz fordultam s nem tudtam kezembe venni sem magam, sem a gondolataim, s a nem-cselekvés állapotában egyre mélyebb lett az űr és a köd körülöttem.
Hogy még érdekesebb legyen a dolog, s ami bent, az kint is, a Nap napokra elbújt egy felhő-tömeg mögé s köddel, sötéttel vett körül minden.
Nem találtam a magam belső hajtóerejét, valahol elveszett, belebújt a ködbe….
És akkor nagyon gyors egymásutánban csak úgy megtörténtek a dolgok.
Neked, aki tudod, hogy véletlenek nincsenek, hiába is írnám azt, hogy véletlenül….
Már régen ismertem egy fiatal, nagyon korrekt, nagyon sikeres fiatal üzletembert, akiről tudtam, kézben tartja a dolgait, de mindig csak az anyagi világhoz való viszonyát ismertem, arról beszéltünk, azt láttam benne.
S mikor pár percet beszéltünk, mesélt a belső fejlődéséről, a meditációiról, adott segítségül egy könyv-címet, hogy épp most arra lenne szükségem.
Én csak néztem, mert róla igazán nem feltételeztem volna, hogy ő is az úton jár már.
Ez ad erőt neki ahhoz, hogy olyan legyen, amilyen.
Aztán kézbe vett a coach-mesterem.
Szegény, nagyon sokat dolgozott rajtam, mert ellenálltam.
Pontosabban nem is én álltam ellen, hanem az akkori, padlón-fekvős állapotomban, mint egy imamalmot, forgattam magamban a probléma-hegyeimet, s már eleve a kérdésekre rossz válaszokat adtam. Bár tudjuk, ilyenkor nincsenek rossz válaszok, de én is, a coachom is tudtuk, ezek esetemben rosszak, mert hamisak.
Mert nem én vagyok, nem rólam szólnak.
Ahogy írtad:
„Senki sem kérheti számon tőlünk, hogy miért nem vagyunk olyanok, mint egy idealizált regényhős vagy egy angyal. De azt igen, hogy miért nem vagyunk önmagunk.”
S én nem vállaltam magam.
Ő úgy fogalmazott, s valószínűleg jogosan, nem volt jó a cél-meghatározásom.
Ahogy aznap késő délután álltam a kis balatoni állomás előtt, odajött hozzám egy idősebb úr.
Nem volt sok időm, tíz perc múlva indult a vonatom.
De ez alatt rengeteget mesélt magáról s nagyon sokat érdeklődött rólam.
Négy éve rákbeteg volt, s önmaga kigyógyította magát.
Tele volt életerővel, energiával, elkérte a névjegyem, hátha tud segíteni nekem a munkámban, s hogy nem csak úgy udvariasságból tette, bizonyítja, már két nap múlva keresett telefonon, s majd összehoz ismerősivel, hátha….
Később a vonatból néztem a befagyott Balatont, s láttam egy két év körüli kisgyereket, jól felöltözve, nagy igyekezettel jégkorongozott, az arcocskája piros volt, s ő nagy igyekezettel siklott a korcsolyával.
Felhívtam egy ezer-éve-a-barátomat, aki mostanság mintha megállt volna.
Mondta, nem is nagyon megy ki a lakásból, az e-mailjeimre azért nem válaszolt, mert nem nagyon nyitja ki a levelezését sem, ha alszik, nem veszi fel a telefont, s nem hív vissza nem-fogadott hívást, áll az erkélyen és nézi a lányokat, akik a ház előtt elmennek.
Lent, az erkély alatt zajlik az élet, s ő nézi fentről a más életét, miközben az övé valahol elmarad.
Vagy már el is maradt?
Egy nap múlva felhívtam egy másik barátomat, épp aznap műtétre várt, de az izgalom mellett reménykedést hallottam a hangjából. Tudom, mert ismerem és beszéltünk róla, mindent megtesz, hogy legyőzze a halált, vállal minden kellemetlenséget, rosszat, mert az élet élni akar.
Benne is, most is.
És felálltam.
Az első lépés nehéz volt, kicsit remegett a lábam, kicsit suta volt még a mozdulat, lassabb is, mint az tőlem megszokott, de megtettem egy lépést.
És ahogy a hadseregben tanítják, egyik láb emel, letesz, másik láb emel, letesz….
És a gépies mozdulatok lassan megteltek élettel.
Lassan kezdett visszatérni belém a tűz.
Lassan megtaláltam az energiát, a belső mozgatót.
És akkor ébredtem rá, mennyire igaza volt a coachomnak, mikor azt mondta, valahogy nem érzi, hogy jó volt a célmeghatározásom, mert hirtelen ráéreztem a célomra.
Ne a sok év múlva elérendő vágyott jövőt tűzzem ki jelen állapotomban, mert az annyira illúzió még, hogy nincs semmi hatása a jelenemre.
Tűzzem ki azt, ami belátható, ami elérendő hamar, mert ez segít.
S én meg is találtam, ahogy azt tanultam, ahogy azt csináljuk – másokkal.
És minden a helyére került.
Helyére?
Nos, attól még igen távol vagyok, de tudom, nagyon sok energiával és nagyon-nagyon sok munkával, nagyon sok visszautasítással és kudarccal, de el fogom, el tudom érni.
Az oda vezető út fáradtságos lesz, de megéri, s azon a ponton állok meg újra egy percre, s kitűzöm a következő mérföldkövemet.
Vagy, ha szerencsém van, már ezen az úton megfogalmazom, s meg se kell állnom, visz az utamon, s eljutok a végső célhoz, szépen, apránként, a kis állomásokat elhagyva, mint a falujáró vonatom a Balatontól.
„Az élet nem arra való, hogy mindig jól járjunk. Az életbe bele kell férnie kudarcoknak, vereségeknek, újrakezdéseknek is. Ez kifejleszt bennünk olyan tulajdonságokat, lehetőségeket, megismeréseket, amelyek a mindig párnázott úton rejtve maradnának.”
Látod, tanulom…….
Én, az örök siker-orientált, tudatosan gyakorolom, hogy az az életpálya, amire adtam a fejem, csak úgy járható, ha a sikerek mellett el tudom viselni a kudarcokat, a visszautasítást is, mert ez az érem másik oldala.
Valamit valamiért.
Amit feladtam, ott sem volt mentes az élet a hibáktól, rossz dolgoktól, miért vagyok megijedve attól, hogy az eztán engem érő sikertelen dolgok terhét egyedül viselem?
Majd viselem, mert cserébe megkaptam, hogy az örömeit is én élvezhetem.
És ebben a pillanatban, mikor ide értem, megkaptam a jó hírt, hogy egy rég benyújtott tervem elfogadták, s ha anyagilag most nem is, de egy hatalmas előrelépést tudok tenni, s megalapozni a jövőt, a hitelességet, a tudásra épülő szakmaiságom megmutathatom és menni kell, menni az úton tovább.
Mára ennyi volt………………
Tao:
Mikor a szépet megismerik,
felbukkan a rút is;
mikor a jót megismerik,
felbukkan a rossz is.
Lét és nemlét szüli egymást,
nehéz és könnyű megalkotja egymást,
hosszú és rövid alakítja egymást,
magas és mély kulcsolja egymást,
sok hang összeolvasztja egymást,
korábbi s későbbi követi egymást.
Ezért a bölcs
sürgés nélkül működik,
szó nélkül tanít,
nézi az áramlást és hagyja, nem erőlködik,
alkot, de művét nem birtokolja,
cselekszik, de nem ragaszkodik,
beteljesült művét nem félti,
s mert magának nem őrzi,
el se veszíti.
S0phia
