A történet...

Beléptem az ajtón és megálltam. A konyha és a kisszoba között feküdt, velem szemben. Nagy volt és fekete. Lassan felállt, hozzám lépett, óvatosan a fogai közé vette a kezemet és az előző helyére húzott. Melléguggoltam. Nem vette le rólam meleg, barna szemeit és addig a kezemet sem engedte el, míg józan eszem és családom ellenkezése ellenére kimondtam:
- Úgy néz ki, haza kell, hogy vigyelek.
Soha nem bántam meg.
Már harmadik napja kóborolt a környéken, a kukákból tartotta fent magát. Körülbelül fél éves lehetett. Barátom felvitte magához a nyolcadikra, a német juhásza mellé, megetette, megfürdette és telefonált nekem, hogy legalább nézzem meg, ha nem is viszem el. Szerelem volt első látásra.
Neki én voltam a kiválasztott!
Tegnap hajnalban úgy ment el, ahogyan élt: szelíden és csöndesen. Egyet horkantott és vége. Azóta nincs „csengőm”: nem jelzi senki, ha áll valaki a kapu előtt. Ha elhúzom a függönyt, vagy kinyitom a terasz ajtaját, várom, hogy megjelenjen, csóválja a farkát, nevessen a szeme, a tenyerem alá rakja a fejét…
Most már elmondhatom, nem csak Rod Stewart volt sírásó, én is.
Még találkozunk, Bella, addig vigyázz magadra!