- Megállj! - emelte fel hirtelen a karját az élen haladó mágus.
- Höcsi!... Idegesek a lovak - húzta meg paripája kantárját a mögötte poroszkáló Sir Bedevir.
- ekkor innen gyalog nyomulunk tovább! - döntött egy szempillantás alatt a király - Lóóróól!
Egy kopár fennsíkon jártak, melyet csak hatalmas, rideg kősziklák tarkáztak. Hideg szél fújt és esőre állt (mint mindig). A levegő veszéllyel volt terhes, s a néma csönd csak még inkább fokozta a lovagok jól leplezett szorongását.
Egy nagy szikla mögé húzódtak, mely egy hatalmas kráter peremén egyensúlyozott. Többen levették sisakjukat, részint hogy jobban lássanak, másrészt, hogy ne zavarja őket egy esetleges menekülés közben. A kráterből füst gomolygott elő; előttük sziklamező terült el, melyet valóban emberi csontok díszítettek, s a térség túloldalán az élesebb szeműek egy nyílást véltek felsejleni.
- Íme, Kerbenog barlangja - mutatott előre a varázsló.
- Na jó, fedezzetek! - emelkedett fel Arthur.
- Ki kit? - nézett fel rá meleg mosollyal Sir Lancelot. - Ti engem.
- Már késő - intette le kétségbeesett arccal a mágus. Arthur visszahúzódott mellé:
- Miért?
- Itt van.
- Hol?
- Ott - intett a szemével Tim. A mező túloldalán, apró mozgó pontként egy nyúl tűnt fel. Egy fehérszőrű nyuszi, s látszólagos félénkséggel szimatolt körbe. Úgy tűnt, még nem vette észre őket. Arthur nem értette a dolgot:
- A... nyúlon túl?
- Nem, a nyúl az.
- Aahh! - állt fel dühösen a király. - Vén, hülye buzeráns!
- Mi?
- Hiába izgattál fel!
- Ez nem közönséges nyúl - mutatott a jószágra Tim.
- Aahh! - emelte az égre tekintetét a király.
- Ennél aljasabb, gonoszabb, rosszindulatúbb rágcsálót még nem láttál...
- Seggfej - szólt egy hang a csapatból.
- Berittyentettem - jegyezte meg halkan Sir Robin.
- Vigyázz, csak vigyázz! - emelte fel a hangját a varázsló - Ez a nyúl halált lövell ki magából akár egy mérföldnyire is!
- Fulladj bele! - reagált Lancelot vagy Galahad; nem tudni, mert nagyon elbújt a többiek között.
- Vigyázz: ha meghág, nem lesz ekkora pofád! - válaszolt a mágus.
- Engem? - lepődött meg az iménti lovag.
- Te aztán jól kibabráltál velünk - csóválta a fejét Robin.
- Én mondtam előre - próbálkozott Tim.
- Mit csinál: lerágja a seggünket? - gúnyolódott Sir Robin. - Ekkora éles fogai vannak - mutatta megint az ujjaival hadonászva - És akkorát ugrik, mint egy... nézd a lábát, mekkora!
- Na menj, fiam - intett Arthur egyik vitézének, megelégelve a meddő diskurzust - Csapd le a fejét!
- Máris, Uram, egy pillanat - indult a lovag - Egy nyúlpörkölt rendel!
- Nézd! - intett a varázsló elégedetten egy pillanat múlva: az elbizakodott lovag leeresztett karddal lépett a nyúl felé... csak egy villanás volt... a nyúl nekiugrott a torkának és leharapta a fejét. A lovag véres teste élettelenül hanyatlott a földön heverő komplett csontvázak közé.
- A szakramentumát! - tátotta el a száját az előbb még oly magabiztos király. Lovagjai is közelebb húzódtak hozzá.
- Én mondtam előre - nézett mindentudóan Arthurra a varázsló.
- Megint beszartam - jegyezte még valahonnan hátulról Robin.
- Én mondtam. De hallgattatok ti rám? Dehogy hallgattatok, nagyokosok. "Ártalmatlan kis nyuszika" - mondtátok ti, de így van ez mindig. Én mindenkit figyelmeztetek és senki sem...
- Fogd már be a szád! - unta meg Arthur, majd a többieknek: - Rohaam!
A nyúl iszonyatos rendet vágott közöttük, amint kétségbeesett kardcsapásokkal igyekeztek megállítani szemmel szinte követhetetlen cikázását torkok és karok; mellkasok és lábikrák között. Egymás után dőltek a földre a Kerekasztal kipróbált lovagjai.
- Fussunk! - kiáltott végül Arthur, megelégelve a vérontást.
- Menjünk innen! - jajdultak a többiek és riadt futásnak eredtek. A kráter peremén, a fenevadtól biztos távolságban volt csak merszük meglassítani lépteiket. Robin ledobta pajzsát és a földre omlott. A varázsló kárörvendő arccal fogadta őket:
- Hát megmondtam előre...
A bestia közben elégedetten megrázta magát, s megint visszavedlett képre jámbor rágcsálóvá.
- Jaj! - tapasztották sebeikre kezüket a derék lovagok.
- Állj! - próbált rendet teremteni a király. - A veszteségünk?
- Galahad.
- Hector - folytatta Sir Galahad, akiről ezzel kiderült, hogy mégsem maradt holtan a csatamezőn.
- És Bors: öt ember - összegezte a király.
- Három; Uram - javította ki Galahad.
- Jó, akkor három, de még így se kockáztassunk meg több frontális támadást.
- Próbáljuk meg átverni azzal - javasolta a közben magához tért Robin - hogy még messzebb futunk; jó?
- Te hallgass és válts gatyát! - ripakodott rá ura és parancsolója.
- Jó.
- Kezdjük csúfolni - állt elő egy újabb tervvel Sir Galahad - Hátha úgy feldühödik, hogy valami hibát követ el.
- Teszem azt?
- Hát... hmm...
- Íj van nálunk? - kérdezte Lancelot.
- Nincs.
- De a Szent Kézigránát itt van! - ujjongott fel ismét Lancelot.
- Az ám, tényleg, az Antiochiai Szent Kézigránát! - derült fel Arthur király ábrázata - Ménár atya az őrizője e kegyes ereklyének. Ménár atya: hozzátok a Szent Kézigránátot!
A baldachinos szekeret még azelőtt szerezték be, hogy Tim varázslóval találkoztak volna. Most arról emelt le egy pap egy csekély méretű ládikát; átadta Ménár atyának, aki az előbbi kíséretében és egy füstölőt lóbáló barát által felvezetve leereszkedett a dombról és odalépett az Arthurt körülálló lovagokhoz, akik részéről áhítatos csend kísérte lépteit, s csak az egyházi gregorián szólt diszkrét aláfestés gyanánt:
"Ie lesu Domine
Dona eis Requiem"
Az atya Sir Bedevir kezébe helyezte az ereklyetartót és felnyitotta a fedelét: vörös bársonyon hevert a szent hadiszerszám, s gömbölyűen mosolygott Arthurra, aki pillanatnyi megilletődöttség után nyúlt érte.
- Hogy az a szent... - forgatta tanácstalanul a kezében - Hogy működik ez?
- Nem tudom, Felség - rázta meg a fejét Bedevir.
- Nézd meg a Fegyverek Könyvében! - intett a király a szemével Ménár atya felé.
- Fegyverek Könyve, második fejezet 9-21-ig - citálta az atya, miközben a ministránsfiú kikereste a Szent Könyvből az idevágó passzust és fennhangon olvasni kezdte:
- S a magasba emelé Szent Attila a kézigránátot és mondó: "Ó, Uram, add áldásodat a te kézigránátodra, mellyel ellenségeidet ficlikké tépheted nagy kegyelmedben. " És elégedett vala az Úr és ők lakmározónak bárányt és lajhárt és málét és sós ringlit babbal és orángutánt és zsenge gyökereket és gyönge szekereket... és szó...
- A lényegre; testvérem! - intett türelmetlenül Ménár atya.
A lovagok lehajtották fejüket, úgy hallgatták a szent szózatot:
- És szólt az Úr, mondván: "Húzd ki a Szent Biztosítószeget, majd azután. számlálj el háromig. Se többet, se kevesebbet. Három legyen, ameddig számolsz, s ameddig számolsz, az háromig legyen. Négyig ne számolj hát ezért, sem pedig kettőig. Hacsak nem folytatod a te számolásodat háromig. Az ötöst szádra ne vedd. Midőn a hármashoz érsz, mely sor-rendben a harmadik leszen, eldobandod te az Antiochiai Szent Kézigránátot a te ellened felé, ki - mivel nem kedves nekem - megdöglend. "
- Ámen! - emelték fel egyszerre tekintetüket a lovagok.
- Ámen! - helyeselt a király is, majd kirántotta a biztosítószeget - Rajta: egy, kettő, öt!
- Három, Uram! - sietett kijavítani a mellette álló Sir Galahad.
- Három! - hajította el a labdacsot Arthur, s ezután minden úgy történt, ahogy az a Szent Könyvben meg vagyon írva, s ezzel szabaddá vált az út Kerbenog barlangjához"
(Gyalog galopp)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése