Vasárnapi vers - Mándoki György: üvegtégla

Mándoki György

üvegtégla

az emlékező helyett az idő választ.
az eső és a szél földet mos a küszöbökre.
hiszen nem történt semmi jóvátehetetlen.
nem bántanak, akik csak téged látnak.
a pincében felpislognak a lámpák.

hangosabb, mint te, ezért mintha közeledne.
ami felettünk rohan, valami szaggatja azt is.
dér vagy homok, folyton a csontokra utal.
holdkeretben a kert, időről időre ide.
cseréljünk, vagy állítsuk meg, pucér esőbe.

tavasz. harmat, hinta, hordalék, ami hajlít.
nyár. vajon miért, de ki tudja, vajon miért.
ősz. az olvadt viasz átcsapni látszik a lángon.
tél. sápad a parázs, kireped, ahogy hajítja.
a pillanat ringatózik, mint vodkában a jég.

ami körül keringünk, az istennek sem mutatkozik.
mélységes szomorúságunk még nem védelmez.
a pörkös levelű diófa cakkosabb árnyékot emel.
mint minden rom, egy fénylő homlokú, unatkozó
mesterlövész otthona. távol templomtorony.

ami felégeti mindezt, nem az emlékezet.
fel a csillogó hegyre, csöndben, érkezel.
tenyered diólevél, keserű, hintát legyez.
álmokat javasol, lejjebb, vicsorgó árok.
eressz gyökeret, csak a gyerekek öregszenek.


(Megjelent a Műút 016 számában)