2010. december 1., szerda

VÁLOGATOTT JELLEMTELENSÉGEIM - Sándor György önálló estje

(Ez az est túl sok gondolatot indított el bennem. Ezek összevesztek, uralomra törtek, egymás elé tolakodtak, hátráltatták szavaim monitorra vetését, ezért úgy gondoltam szétválasztom őket és több részletben engedem ki a szellememet a palackból.
Íme az első.)

Kiállt egy szakállas nagypapa a színpadra és azzal kezdte, hogy a műsor előtt elmondana pár dolgot. És elkezdett mesélni… Hamar kiderült, hogy ez a műsor előtti monológ már a műsor és ma ezt kapjuk: gondolatokat, történeteket, részleteket eddigi munkásságából. A fiatalok inkább csak a legendáját ismerhetik hiszen hosszú ideje nem állt színpadra, de az idősebbek rendszeresen találkozhattak vele hajdanán klubbokban, iskolákban (a padok tetején ugrálva mondta a Lyukasórát), ritkábban színházakban. Kultikus alak volt. Kifigurázta a kort, az embert, önmagát, nekünk és rólunk beszélt, bár néha nem értettük minden szavát, mert tömörített, elhallgatott, szürrealizált. Sokszor az volt a lényeges amit nem mondott ki, ott bujkált a poén a szavak mögött. Magnókazettákon jártak kézről-kézre sercegő, alig hallható gondolatai, mondatai szállóigévé váltak.
Most itt állt előttünk, semmit nem változott: ugyanaz a szakáll, ugyanaz a kópéság csillogott a szemében. Elmondta, hogyan rúgta ki Básti Lajos a Színművészetiről és hogyan bosszulta meg ezt a maga humoros, sándorgyuris módján egy a Básti Julinak elmesélt ál-történettel a kaposvári színház színész klubjában. Elmesélte jellemtelenségeit és részleteket mondott műsoraiból, szürreális verseiből és mi a kor felhígult kultúrájában és értékrendjében néha kicsit nehezen tudtuk követni csapongásait. Jó lenne többször visszahallgatni! A szünetben szóval tartott minket: ál-szünet volt, mint a „kezdés“ előtti ál-beszélgetés. Végig moralizált - hisz ezért nevezi magát humoralistának (manapság sokan már csak röhögnek a morálon) -, de az utolsó percekben olyan mélységekbe mélyedt, hogy kacajunk időnként könnyekbe fulladt. Bölcs mosollyal hajtotta meg a fejét és mi összeszorult szívvel, kicsit keserű vidámsággal ajkunkon lelkesen tapsoltunk.
Kár, hogy egy levegőtlen, meleg kisteremben csak pár ember láthatta, de erről majd legközelebb...

Nincsenek megjegyzések: