A lágyan fodrozódó víz felett trombita szólam lebeg, majd jön egy kis szellő, a fodrok megtörnek a simára koptatott köveken, hullámokat vetnek, időnként magasabbra csapnak majd újra elszenderednek. Közben a lebegő trombita-lélek hol követi, hol vezeti ezeket a kitöréseket. Ráfekszik a hullámokra, majd rövid, gyors futamokkal korbácsol rajtuk egyet, hogy utána puha, elnyújtott sóhajokkal simitsa puhára az éleket. Kisüt a Nap, megcsillan a fodrokon, a trombita körbetáncolja, megmerítkezik a sugarakban, kicsit cicázik velük, majd a habok alá bukik, rendet vág a cikázó élők között és bújócskázik az alap stabil felépítményének labirintusában, hogy újjászületve pattanjon ismét a fénybe és váljon megint kicsit ködös, megfoghatatlan, vizek fölött lebegő trombita-lélekké.
Eric Truffaz kétség kívűl korunk egyik legjobb trombitása. Miles Davis volt hozzá fogható. Új lemezének bemutatóján a billentyűs és ő vitték a prímet, melyet a ritmusszekció stabilan és fantáziadúsan támasztott alá. (Egy-egy szólóban ők is megmutathatták tudásukat, sőt a dobos humorérzékét is csillogtatta, miközben kis munkára bírta a nehezen mozduló közönséget.) Az egész koncerten ambientes (de nem álmosító) hangulat uralkodott, melyet rövid, de tüzes kitörések színesítettek (billentyű, trombita). A lebegő dallamokat néha a dob drum and bass-es ritmusai, néha lassú reggae, néha seprűs „szöszmötölése”, néha szólószerű „csapkodásai” támasztották alá. A megérdemelt ovációt 20 perces ráadással hálálták meg, melynek végén elhangzott a Je t’aime sajátos, basszusra hangszerelt feldolgozása is. (Egyébként a koncert egészét áthatotta egy kis könnyed, franciás, a chanson világból kölcsönzött feeling.)
A sötét nézőtéren (végre!), az állandó légbefúvó-zümmögés hiányában (Hála Eric!) a kissé kényelmetlen ülőhelyek ellenére is remekül éreztük magunkat.
Marc Erbetta-dob, Marcello Giuliani-basszista, Patrick Muller-billentyű, Erik Truffaz-trombita
Erik Truffaz - Interview FROM PARIS by FROMPARISCOLLECTIF
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése