"Mai szemmel az enyim - az én nagyapám - igencsak kitartó lehetett, pedig nagyon kicsit, egyszerű dolgot akart.
Történt egyszer, hogy kedvenc szekercéjének eltörtem a nyelét.
Jóféle szilvafa nyél volt, jobbos szekercéhez igazítva, olyan farészből faragva, hogy erezete követte a nyél enyhe jobbos hajlását, végefelé enyhe dudor segítette az irányítást.
Igazi amolyan jószakember munkája volt, több évtizedes lehetett.
A szekercefej se volt akármi, igazi labanc acélból kovácsolt védjegyes, nagyon bejáratott szerszám, amolyan első osztálybéli ácsmesternek való darab. Még ma is megvan, nem bír rozsdállani kikovácsolták anno rendesen.
Nagyapám keze a nyelet fényesre ill. patinásra csiszolta, szinesre faggyúzta az évek során.
Pechemre nálam mondta be az unalmast, amikor hegyere próbáltam faragni egy hosszú akácrudat cövek céljából az építendő lombbunkerhoz.
Az "öreg" látszólag nem szólt semmit. Hogy elcsentem a szent szekercéjét, lapítottam, de díjazta, hogy nem sunnyogtam el az esetet.
Nézte kedvenc szekercefejet, a törött nyelet, hátha rövidebben még jó lesz, forgatgatta igazgatta a fejhez hogyan mutatna igazodna az új szituban. Rám persze azért nem nézett egyszersem.
Egy pipaszívtával, jó mély sóhaly után megszületett a határozat:
-Hát, venni kell egy új nyelet...
utána nagy csönd, majd egy dörrenés:
-de te is velem jössz kisöreg hallod?
Én megkönnyebültem a "büntetés" hallatán, fogalmam sem lévén mekkora tortúrának nézek elébe.
Másnap hajnalban indultunk biciklivel, hogy nyitásra odaérjünk Velencére az akkori gazdabolt féleség vegyesboltba.
A részletek nem annyira érdekesek. Több száz szekerce, baltanyél és egyéb szerszámnyél fitymálló átvizsgálása következett, sok -sok gazda, iparcikk és vegyesboltban, a környék és távolabbi környék mindenféle szakirányú boltjaiban. Köztük rengeteg bringatolás a velencei hegyek között, többnyire horror időjárásban. Pákozdnál már vagy nemtom hány falun voltunk túl és millió bolton, de az öreg csak ment kérlelhetetlenül:
-még fehérvárra beugrunk... én már hulla voltam de becsülettel eltekertem fehérvárig vele. Ot újabb párezer szakbolt következett, mindenütt ugyanaz a fitmállyó sercintés:
-Hát ebbe ja téjescsés csudavilágba mán egy vacak szekercenyelet sem tudnak csinyányi?
Ennyi volt kifakadása, rögvest riadtan körbepillantott, ki hallotta - azért ne feledjük, két világháborún túl, mindkettő kemény fogságban is - jogos volt a rettenés.
Ezek a bringatúrák tartottak három mesebeli napig. Közben nem sokat beszélgettünk. Az én izomlázam épp kezdett elmúlni, mikor péntek reggel azt mondta:
-no, ma nem menünk má' sehovase.
Én értetlenül bámultam
-akkor mi lesz a szekercével?
-mi lesz, milesz -morgott az öreg, -hát csinyálunk másik nyelit.
-csinálunk?
-hát. Mint ami vót. Azt is én csinátam még, tuggyiste' millenrég.
Aztán még aznak délelőtt a saját kertünkben lévő szilvafának megfelelő kis ágát levágta, a vágást lekente mézgával és aztán megfaragta a szekercenyelet. Egy, tán két óra alatt megvolt vele.
Ebéd után nekem kellett üvegcseréppel fényesre hántolni, majd benzines firnájszal jól bedörzsölni.
Elégedetten forgatta öregem a kész szerszámot. -Mai szemmel is szép és azóta ismét patinás most már az én kezemtől.
-jobban sikerült ez mint ami volt, ammán kiszáradt azért vásott el...
aztán kaptam egy biccentést:
-legközelebb szólj ha köll, megmutatom a fortélyt, hogyan használd..."
Szóval igen, aki akar valamit, megoldja."
(Aliz Nénnye)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése