 |
| Fortepan |
"„Nevezhetjük metafizikus dokumentumfilmnek” – Vágyi Heidi írása a Baksa-Soós János életét feldolgozó Tejutcagyerekről.
„Mint hogyha egy másik planétáról jött volna” – ilyen és ehhez hasonló benyomásokat kap a néző Baksa-Soós Jánosról a 44. Magyar Filmszemlén bemutatott, és remélhetőleg hamarosan nagyobb közönség számára is elérhető Tejutcagyerek című 2024-es dokumentumfilm első néhány percében. Kortársainak, barátainak a gondolatai felkeltik az érdeklődésünket a leginkább az 1969 és 1971 között aktív Kex együttes frontembereként ismert művész iránt. Ekkor hangzik el a tejutcagyerek kifejezés is. Úgy hatnak ezek a különös jelzők és jellemzők, melyek Baksa-Soós személyiségét próbálják összefoglalni, mintha egy misztikus lényt írnának le. Ilyen módon lebeg végig Baksa-Soós az egész filmen, és ennek a múlt és jelen, föld és univerzum közötti lebegésnek köszönhetően nevezhetjük az alkotást elsőre ellentmondásosnak tűnően metafizikus dokumentumfilmnek.
Cseh András és Horváth Balázs rendezők nem tudtak magával a főszereplővel forgatni, hiszen Baksa-Soós 2021-ben elhunyt, utolsó tíz évében pedig egy komoly betegség rabja volt, ami miatt se mozogni, se beszélni nem tudott. A filmben interjúk formájában beszélnek Baksa-Soós rokonai, barátai, művésztársai közös élményeikről, amik által a film elején kirajzolódott misztikus lény emberi alakot ölt, de misztikussága nem vész el, sőt, éppen felerősödik. Életútja kronologikusan bomlik ki, a történet tulajdonképpen gyermekkorától haláláig tart. Az élet mint egy időintervallumot meghatározó egység emberi dolog, mégis végigvonul a filmen Baksa-Soós misztikus lény volta.
Indiániskolát szervezett, ahol kollégáival – ahogy társait nevezte – a természethez kapcsolódtak, ezután következett a szamurájiskola, ami a városi létről és a védelmezésről szólt, majd saját magát hercegi rangra emelte, aminél magasabb pozíciót nem lehetett elérni. Zenélt, alkotott, szabad volt, nem volt szüksége pénzre, bogarakkal és az univerzum lényeivel lépett kapcsolatba, jelenléte mindig magasabb szintre emelte a társasági életet, és semmitől nem kellett félni, ha ő jelen volt. Talán ezek Baksa-Soós legfőbb tulajdonságai, amiket megtudhatunk róla a film során.
Ezt a különlegességét azonban nemcsak a róla mesélt történetek támasztják alá, hanem az is, amit ő mond, ugyanis helyenként archív felvételeket láthatunk Baksa-Soósról, ahogy magáról, a művészetéről és a világhoz való kapcsolódásáról beszél: „Kilőtt az univerzumba tulajdonképpen a csillagok közé a szellemem, az a távolság az magába foglalta azt, amit egy ember megismerhet egyáltalán vagy fölfoghat, gondolom én, szóval nagyobb nem lehet. És ez a visszafelé jövet ez pedig ez, hogy egy mesébe jössz visszafelé.” Az archív részletek hitelesítik a többi megszólalót, és ezzel párhuzamosan tovább erősítik Baksa-Soós misztikusságát – mind tartalmilag, mind formanyelvileg. Egyértelmű a képminőségbeli különbség is az archív és az új felvételek között, látható, hogy más technikával készültek. Ez a kép szintjén is azt az érzetet kelti, mintha Baksa-Soós más lenne, mint bárki, de mégsem húz falat a múlt és a jelen vagy az emberek közé. A szereplők olyan átéléssel és hitelesen mesélik el történeteiket, hogy szinte magunk előtt látjuk őket Budapest és Nyugat-Berlin utcáin kóborolni, kocsmákban asztalokon ugrálva gitározni, holott a vásznon nagyrészt a megszólalókat látni; mindig éppen azt, aki beszél. Esetenként vannak bevágva – a már említett archív részleteken kívül – régi felvételek egy-egy koncertről, fényképek Baksa-Soósról és a képzőművészeti alkotásairól, de ezek a képek ritkán takarják a megszólalókat, inkább külön, zenei aláfestéssel láthatók – természetesen csak a művész saját szerzeményeit halljuk a filmben.
Látványos a jelen és a múlt megjelenése közötti különbség, ám nem lehet külön kezelni a két idősíkot. A film emlékekből épül fel, és az emlékezést az archív felvételek törik meg olykor, tehát az emlékezés tárgya furakodik be ebbe a folyamatba. Az emlékezés a jelenből a múlt felé irányuló folyamat, ami összeköti a két időt, és legitimálja – sőt megkívánja – a múlt megjelenítését is. Ez a kapcsolat azonban nem csak egyirányú. A múltból a jelen felé irányuló összeköttetésre jó példa Baksa-Soós hajónaplója. Több füzetet teleírt és rajzolt gondolataival, történeteivel. A filmben nemcsak szó van erről, hanem Beöthy Balázs képzőművész, kurátor a kezébe is veszi, lapozgatja ezeket a füzeteket, tehát ő nem visszaemlékszik valamire, hanem a fizikailag a múltból érkezett üzenetet fogadja a jelenben. Ugyanilyen hidat képez az 1975-ből származó hangfelvétel, melyen Baksa-Soós János, Cseh Tamás és Bereményi Géza beszélget. A stáb tagjai és Bereményi Géza a múltbéli üzenet fogadói, meghallgatják együtt ezt a felvételt, ami még maga Bereményi számára is rejt újdonságot: „Utánozzuk egymás hangszínét is. Beszarok.”
Régi, Baksa-Soóstól származó hangfelvételek más módon is megjelennek a film során: egyrészt zeneként, másrészt hangjátékként. Ez utóbbinak kiemelt szerepe van a film végén, ugyanis egy olyan hangjátékkal zárul a Tejutcagyerek, ami a kilencvenes évek elejéről származik, és egy folyamatos, monoton gitárjátékot, illetve egy párbeszédet tartalmaz. Egy alvó művészről szól, akit a színpadra tolnak, és alvás közben lép kapcsolatba a külvilággal. Amikor elkezdődik a hangjáték, a kép teljesen fekete, majd átúszik egy kórházi folyosót ábrázoló felvételbe. Az elsőre túl direktnek tűnő kép egy csapásra visszaránt a földre abból a lebegésből, amiben egész végig tart a film. Baksa-Soós emberi léte jelenik meg, de a helyzet nincs túlmagyarázva, a felvételek nem túl tolakodók, és csak néhány van belőlük. A film egészéhez illő befejezés lenne, ha a hangjáték fennmaradó részét kép nélkül, csak az alvó művészre koncentrálva hallgathatnánk meg. A több mint öt perces teljes feketeség elkerülése végett azonban egy hanghullám-vizualizációt látni ez idő alatt.
A film egészében újra és újra előkerül a metafizika, a felsőbb lényekkel való kommunikáció, az univerzummal való kapcsolat. Baksa-Soós képzőművészeti alkotásai közül is sok egy más, idegen, mégis meghitt és otthonos világot ábrázol. A természetfelettihez szorosan kapcsolódó tartalmat alátámasztja a formanyelv is, a jelen és a múlt közötti párbeszéd. Az utolsó hangjátékban pedig kiteljesedik, hiszen fültanúi vagyunk annak, hogy az alvó művész és a külvilág beszélget egymással. Ezek alapján mondhatjuk, hogy a Tejutcagyerek metafizikus dokumentumfilm, hiszen alapvetően portréfilm, ám ennél mégis többről van szó. Ezt a Baksa-Soóstól elválaszthatatlan furcsa energiát az alkotók is tapasztalhatták, ugyanis amikor a film lezárásán gondolkodtak, találomra kivettek egyet a Baksa-Soóstól fennmaradt több doboznyi kazettából, és épp erre a hangjátékra bukkantak rá, ami aztán tökéletes lezárás lett. Illetve csak formailag zárja le a filmet, tartalmilag nyitva hagyja, hiszen az alvó művész kapcsolatban van a külvilággal."
Vágyi Heidi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése