"Oda talál be, ahová be kell találnia" - Naked Woods: Darkness

fotó: Tomas Opitz

Az alábbi lemezkritikát Android Jive-tól kaptuk.



"Vajon mitől ilyen jók a Naked Woods Darkness című albumának dalai? Mert annyira jók, hogy már a sokadik alkalommal ugrom vissza a playlist elejére, amire - csak most vettem észre - véletlenül fordított sorrendben kerültek fel a trackek, de ennek ellenére a lemez koncepciója ugyanolyan sértetlen, mint amikor a helyes sorrendben hallgatom a dalokat.

Próbáltam racionálisan, a dolog egzotikuma felől közelíteni, hogy tulajdonképpen a Naked Woods egy olyan zenekar, amely nem is létezik, és amely 4-5 Polyák Eszterből áll, de mégis összeszokott zenekarként szól. Vagy hogy Eszter nem egyszerűen énekesnő és zenész, hanem egy sokdimenziós multimédia-tehetség, aki dalt szerez, szöveget ír, hangszereken játszik, ő saját maga hangmérnöke és producere, miközben fotókon szerepel, magazinoknak nyilatkozik, közösségi médiát tart karban stb. Ja, igen, és a zene: a pop eszközeit nélkülöző, befelé fordulós dalok a szokatlan hangszerelésükkel és felépítésükkel. De ezek mind könnyen cáfolható és mesterkélt érvek; nekem legalábbis nem adnak magyarázatot a zene által kiváltott reakcióimra.

A Darkness ugyanis attól különleges, hogy pontosan oda talál be, ahová be kell találnia, és ezt viszonylag kevés alkotás mondhatja el magáról. Az underground és mainstream zenékkel kapcsolatosan egyránt felmerülő problémám a manipuláció. Úgy tűnik, mindenki egy kicsit több vagy kevesebb akar lenni annál, mint ami valójában, és egy kicsit jobban vagy kevésbé akar megfelelni valaminek, amihez egyébként a kezdeti szándékának semmi köze. Legtöbbször ennek, a már az első pár hangból nyilvánvaló sajátosságnak azonnali megsemmisítő hatása van. A Darkness messziről nézve rengeteget kockáztat ilyen téren: az angol szövegek mellett a dalok kifejezetten tudatosan vannak megírva és felvéve itt-ott különleges hangszerekkel, nehéz vokális megoldásokkal és effektekkel, amiket rádásul egy jól felépített médiaélmény egészít ki: szép imgagefotókkal, animációs videóval, lemezbemutató koncerttel, stb.

Csakhogy ez a zene mégis annyira spontán, annyira mélyről jön, és annyira elementáris és közvetlen a hatása, hogy hallgatás közben a fentiek teljes mértékben lényegtelenné válnak: az első hangoknál a valóság hirtelen eltűnik valami féreglyukon keresztül a semmibe, és a hallgató ott marad egyedül, légüres térben a dalokkal. Ez pedig attól van, hogy a zenét áthatja a dráma, a "kétely, az elhagyatottság és a megsemmisülés", amik itt nem kulcsszavak vagy címkék, hanem valódi, megélt érzések saját, struktúrával rendelkező dalokká gyúrva. Elképesztően hat például, ahogy a Heart To Weigh visszafogott szomorúságát 0:58 másodpercénél valami váratlan és megmagyarázhatatlan dúlja fel, súlyos és sötét távlatokat nyitva a dalban. Vagy ahogy a Trapped első felében a dallam és ritmus összetörtségén keresztül felsejlik egy szétcsúszott belső világ képe. És ahogy a Fires monoton, tempós vágtatását rögtön 0:38-nál bevonja valami hidegelősen kísérteties máz, ami elveszi a hallgató kedvét attól, hogy tovább dobolja a dal ritmusát a lábával.

A Darkness nem attól igazán jó, ami egyébként kétségen kívüli előnye, hogy ha elfogult vagy analitikus füllel hallgatja bárki is, akkor biztosan talál benne valami izgalmasat, hanem attól, hogy az első hangoktól kezdve spontán és intenzív belső figyelmet vált ki a hallgatójából, valamit attól, hogy tele van komplex és autentikus érzelmekkel, de közben egy pillanatra sem válik érzelgőssé vagy giccsessé. És ez nagyon jó."
(Android Jive)