Mindig más - Lajkó

Nagy, üres színpad, a hátsó függönyök is hiányoznak, a tér közepén csak egy magányos cimbalom árválkodik. Kijön két hegedűs figura, megállnak a cimbalom előtt, összehajolnak és rázendítenek. Csak a zenére és egymásra figyelnek. Ezt a két darabot hallottuk már máskor is, mindig eljátsszák, de most csak bevezetése a továbbiaknak, sorvezetőként mutatja, miből fejlődött ki a mai este zenei szövete. A második szám végén megvárják a tapsot, majd kimennek és egy pillanat múlva a zenekarral térnek vissza. Körülveszik a cimbalmot, mely végre megkapja zenészét, a bőgős nem nől túl a hangszerén, a brácsás fején még mindig az előbbi kalap pihen szolidan. Összefordulnak mind a négyen és mintha egy parasztház tisztaszobájába csöppentünk volna a próbára, felcsendül a muzsika. Az ismert zenék megint újabb változata mellett friss darabokat is hallhatunk változatosan, érzelemdúsan, tüzesen és virtuózan. Nem beszélnek, talán levegőt sem vesznek, csak zenélnek. Élvezettel koncentrálnak és bűvölik  hangszereiket. A tapsokat diszkréten állják végig és mint a versenylovak, alig várják, hogy révülten folytathassák. Nem értünk, nézőkért, hanem önmagukért és értünk. Elhitetik velünk. hogy belelesünk az alkotás folyamatába. Kukkolókká válunk, mint a legjobb színházi előadásokon és észre sem vesszük. Jóleső izgalommal próbáljuk kitolni az időt mikor észreveszik, hogy mi is itt vagyunk, mert lehet, akkor megtörik a varázs, de nem törik meg a viharként felmorajló taps és éljenzés ellenére sem. A cimbalom hol a ritmusszekcióhoz csatlakozik, hol ellenszólamokkal támasztja alá Lajkó ihletett hegedűjét. Le sem tagadhatnák zenei gyökereiket. Az Újvidék környéki olvasztótégely sajátos zenei kultúrát teremtett, melyben elfér egymás mellett a magyar, cigány, szerb és kávéházi tangó muzsika is. Boris Kovacs tette világszerte ismertté ezt a stíluskavalkádott és Lajkó megfejeli még kortárs zenével - ez nagyon hülye kifejezés, melyik mai zene nem kortárs? -, avantgarddal és a nagy francia impresszionisták is felsejlenek: Debussy és Ravel. A magyar népzene szikárságát jólesően lágyítja a szlávos érzelmesség, ami sosem csap át érzelgősségbe.
Mikor úgy érzik, vége, kicsit zavartan előrejönnek meghajolni, mosolyogva mennek ki és a jussát vadul követelő éhes közönség-szörny lenyugtatására még két ráadást adnak.
Azt hittem, el fognak veszni a Kodály Központ óriási terében és rideg légkörében, ebben a túlméretezett finn szaunában, de nem, örömmel láttam és hallottam, hogy erősítés nélkül, akusztikusan játszottak, ami sokkal színesebb dinamikai lehetőséget biztosított a csipkefinom alig hallhatótól a szinte rockos dübörgésig. Egy kis körbe koncentrálva bejátszották az egész teret, bebizonyítva, hogy itt tényleg jó az akusztika. Kifejező képeket lehetett volna csinálni és mutatni nektek a koncertről, ha a MÜPA Istenei olimpuszi magasukból nem ítélik feledésre ezt a felejthetetlen előadást is. Simarafoto fejben fotózott. Hogyan szedjük ki belőle?


Lajko from vjlab on Vimeo.
photos: Simarafoto


Ernestine from vjlab on Vimeo.
Live mix
Music: Noir Désir with Felix Lajko