(Kiss István: Csütörtököt mondok!)
Kiss Pista, a kellékes. Kicsit olyan, mint egy lecsúszott bohóc (a furcsa kifejezés legkedvesebb értelmében): szakadt munkásnadrágot visel, bő pólót, kopasz feje búbján kósza szálacskák kócolódnak, hosszúra növesztett körhaja fülét csiklandozza.
Körülötte kupleráj, unikumos üvegek és üres dohányos zacskók.
Kiss Pista történeteket mesél a színpadon. Fejen állva, ugrálva, széles gesztusokkal; mosolyog, piálgat, nevettet.
Ahogy néztem őt, egy pillanatra az jutott eszembe, soha többet nem akarok színészt látni, mert még a legjobb színész játékán is érezni lehet, hogy az „csak” játék.
A kellékes nem játszik. Még saját magát sem játssza meg. Na jó, talán csak picit, de az is olyan őszinte lazasággal valósul meg, hogy órákig hallgatná az ember a sztorijait.
A sztorikat, amik a régi szép és kevésbé szép időkről szólnak. Elmeséli, hogyan lett kellékes, elpletykál nekünk mindenféle kulisszatitkot, kedvesen becézgetve emlegeti fel a legnagyobb színészeket, színházi embereket, akikről aztán viccesen anekdotázik.
Jelenünk színházi, politikai helyzete meg-megbújik a poénokban, ezek egyfajta citromízű nevetésre késztetnek, ami után igazán jólesik Kiss Pista szilvapálinkája.
Édesapja tanításai édesen-szomorúan szövődnek az előadásba. Olyan mondatok hangzanak el, amiket a józan paraszti bölcsesség kiváltságosa tapasztalatok alapján fogalmaz meg. Amik evidensnek tűnnek, de mihelyst meghallja az ember, nagyot dobban a szíve a felismeréstől.
Például megtudjuk, hogy az embert leginkább azok a dolgok teszik emberré, amiket elhallgat.
Így én sem írok tovább. Csak annyit még: Kiss Pista kellékes előadása nélkül le lehet élni egy életet – de nem érdemes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése